"A bárány az, ki nem fél közülünk" - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 33. vasárnapra

Az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliumi szakasza már előrevetíti a következő vasárnapot, Krisztus Király ünnepét, az egyházi év lezárását. A liturgikus idő ciklusának végére érése, átvezetődése az új évbe emberi időnk, történelmünk folyamatára, a vég és a beteljesedés kérdésére irányítja figyelmünket. Ebben a szövegkörnyezetben hangzik fel a Márk szerinti evangélium tizenharmadik fejezetének szakasza, amelyben – ritka alkalom – Jézus a végidőről szól, méghozzá igen eleven, képes nyelven.

A szakasz első egysége a kozmikus megrendülés leírása. A teremtés első négy napja a kozmosz megalkotásának ideje, amely a nap és a hold, valamint az égi világítók, a csillagok megteremtésével zárul. Ez adja azt az alapot, amely lehetővé teszi az élet megjelenését, a tárgyvilág után az élővilág létrejöttét. Olyan kozmikus háló ez, amely megtartja, hordozza és őrzi az életet – a világmindenség az élet otthona, háza. A nap és hold elsötétedése, a csillagok lehullása és a mindenséget összetartó erők megrendülése tehát egyértelműen jelzi, hogy az első teremtés a végére ér. Az a rend, harmónia, azok a törvények és összefüggések, amelyek életterünket alkotják, ebben a pillanatban megszűnnek.

Sok vallás mindebben ugyanolyan ciklikusságot, folytonos visszatérést lát, mint az évszakok körforgása. Az ősz a szétesés, megrendülés ideje; ezt követi a tél, a megsemmisülés; majd a tavasz, az újjászületés; és a nyár, a teljesedés évszaka. A kereszténység azonban nem fogadja el ezt az álláspontot. Bár megannyi valóság – a naptár, az évszakok, a liturgikus év – a visszatérés jeleit mutatják, maga a világmindenség ezen ciklusokon át mégis halad, előrébb jut, közeledik a végkifejlethez.

Mi is lesz ez a végkifejlet? A világ visszahanyatlása a káoszba, a semmibe, amelyből Isten akaratából kiemelkedett? Egyáltalán nem. Jóllehet sok természettudós ezen a véleményen van, mégis a hívő ember számára a vég szétesése lényegében különbözik a kezdetek semmijétől, rendezetlenségétől. Mi a fő különbség? Az, hogy az első teremtésben Isten a semmiből hívta elő a még soha nem létezettet, előzmény nélkülit, ami, aki mellett elkötelezte magát. Éppen ezen isteni elköteleződés az alapja azon meggyőződésünknek, hogy a világ végezetén Isten második teremtése nem radikálisan új teremtés, hanem újjá teremtés lesz – a világ elpusztul, hogy az újjáteremtésben beteljesedjék. Ezt a titkot szemléljük a magunk személyes életében, léptékében is: meghalunk, testünk a földbe hull és elhal, mint a búzaszem, hogy ezen szétesésen és xxxmegsemmisülésen keresztül érjük el a feltámadás dicsőségét. Míg tehát az első teremtés célja az volt, hogy létbe hívja a korábban soha nem létezettet; addig a második teremtés célja az lesz, hogy a már létezettet elvezesse a tökéletesség állapotába. Erre utal az angyalok szétküldése, a teljes szétesés képei közepette az egybegyűjtés motívuma: „[Az Emberfia] Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig.”

A megsemmisülés és a második teremtés között mi képezi a hidat, a kapcsolatot? Maga Isten igéje, amely kimondatott. Az ige, amely örök, amelyen nem úr a változás és xxxxmegsemmisülés törvénye. Az ige, amely eleven és átható. Az ige, a szó, amely által Isten teremtette és fenntartja a világot, de amely által majd ítélni is fog felette. A szó ez, amely az Atya szívében rejtezik. „Azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.”
Nagyon fontos ezeket a dolgokat világosan látnunk, hiszen a keresztény ember olyan világban él, amelyben megannyi szellemi áramlat van jelen: okkultizmus, reinkarnáció-tan, mágia, istentagadó világ- és emberszemlélet, anyagelvűség a tudományokban. Ugyanakkor a megannyi távolabbi s közelebbi nem-keresztény vallási hagyomány is hirdeti tanait körünkben. Egyesek talán azt mondanák: nincs is nagy különbség közöttük, a kereszténységgel egyik vagy másik tan összeegyeztethető. Mennyire téves ez a vélekedés! Hiszen ha össze akarjuk foglalni a szentírási tanítást, amely Isten kinyilatkoztatott igazsága az embereknek, azt látjuk, hogy a kereszténység több ponton radikálisan különbözik ezektől a nézetektől:

- az Isten által teremtett személyes élet egyszeri és megismételhetetlen, távlata pedig az örökkévalóság;
- a test nem átmeneti állapot, amelyből a lélek majd boldogan kiszabadul a halálban, a test feltámad és megdicsőül az örökkévalóságban;
- mostani életünk és örök életünk között – bár gyökeres különbözőség áll fenn – világosan kell látnunk a folytonosság, az azonosság motívumát; az örökkévalóságban én, személyesen én élek tovább, s nem egy arctalan szellem, aki feloldódik a világlélekben;
- a mindenség történelme bár ismeri az ismétlődést, mégis folyton úton van, halad előre, miként G. Greshake mondja, egy kilőtt nyílhoz hasonlatosan;
- a világvége nem megsemmisíti a világot, hanem elpusztítja azért, hogy újjáteremtődhessen.

Hangsúlyosan kell látnunk ezeket az igazságokat, ha nem akarunk a zavaros eszmék rengetegében eltévedni. Mindez az első teremtés semmiből való kilépése s a második teremtés pusztuláson, rémületen, döbbeneten, elsötétülésen való átragyogása révén áll előttünk. A végidő e megrendítő, félelmes, mégis diadalmas érzését Pilinszky János foglalta remekművű versébe, az Introitus-ba, amely már átvezet bennünket Krisztus Király ünnepébe:
 Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

 
Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

 
És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?
 
A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.