Török Csaba atya elmélkedése az évk. 32. vasárnapra

Az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumi szakasza folytatja az előző vasárnapi nagy gondolatmenetet, amely a Márk szerinti evangélium tizenkettedik fejezetében kifejtésre kerül. Jézus vitája a farizeusokkal, szadduceusokkal, párbeszéde az írástudóval végül elvezet a kemény kijelentéshez: „Óvakodjatok az írástudóktól!” Ez a felszólítás vezeti be azt a témát, amely a látványos és szívbeli vallásosság kettősségéről szól. Egyik oldalon áll a vallási elit, aki magamutogató módon akarja megélni hitét, s közben „feléli az özvegyek házát”; a másik oldalon pedig maga az özvegy, aki elhozza azt a két fillért, amelyet a perselybe dob.
Sajátos jézusi kritika fogalmazódik itt meg, hisz a keresztény egyháznak is vannak írástudói, a keresztény templomokban is vannak perselyek, ott is gyűjtik az adományokat gazdagtól s szegénytől egyaránt. A jelenet, amelynek a perikópa olvasása révén tanúi lehetünk, ma is megtörténhetne egyik templomunkban. Jézus-ellenes lenne hát egyházi gyakorlatunk? Sokan ilyen kritikával élnek, s valószínűleg képtelenség őket meggyőzni, pedig két pontban tévednek:
1) Jézus egy szóval sem ítéli el a templomi adományokat, perselyeket. Amiről ő szól, az az emberi magatartás: egyrészt az adakozóé, aki egyfajta lelkülettel dobja be adományát; másrészt az írástudóé, papé, akinek kötelessége ezt a pénzt megbízhatóan, tiszta kézzel, Isten és az ő népe javára felhasználni.
2) A hívő ember lelkében különös helyen áll a templom, amely „Isten háza és az ég kapuja” (vö. Ter 28,17). Még ha olykor meglepő vagy éppen megütközést keltő is a dísz és gazdagság ebben a házban, soha nem feledjük Jézus és Júdás szóváltását a drága olaj kapcsán, amelynek ára a szegényekre lett volna fordítható, de végül látszólag elpazarlódott, hisz Jézus lábára lett öntve. A Megváltó számára itt nem a pénzről, a segítés lehetőségének elmulasztásáról van szó, mivel a karitász gyakorlására mindig van lehetőség; hanem a szeretet áldozatáról, amely az érzés mellett az anyagban is megnyilatkozik.
Jézus tehát az emberi magatartásformákat vizsgáló, figyelmes és lélekbe látó szemmel ül a templomi perselynél. Jönnek a módos emberek, s nagy adományokat dobnak a perselybe; érkezik egy özvegyasszony, aki csak két fillért tud felajánlani. Bár a görög szövegben nincs meg ez a megkülönböztetés, a latin szöveg sajátos szóhasználattal él: a gazdagok bedoják („iactabant”) adományukat, az özvegyasszony behelyezi, beteszi azt a perselybe („misit”). Szinte magunk előtt látjuk a képet: az előkelő nagy csörömpöléssel ejti pénzét a perselybe, hogy mindenki hallja, mekkora az adománya. Ezzel egyfelől fitogtatja önnön gazdagságát, másfelől tetszeleg a nagylelkű, istenfélő adakozó szerepében. Közben az özvegyasszony szinte lopva, csöndben lép oda, s óvatosan helyezi be két fillérjét. Alig hallani, ahogy az apró érmék a perselybe hullnak. Szegénységének alázata és mégis adakozni vágyó szeretet-teli belső tartása jut így kifejeződésre.
Ebben a kétfajta gesztusban máris megragadható az az emberi viszonyulás, amelyet Jézus elemez. Nem az a kérdés, mennyit dobnak be, hanem hogy miként: a fölöslegből fukaron vagy a hiányból gazdagon adakoznak-e? Képességeik kinemhasználása vagy felülmúlása a szeretet oltárán – ez a helyzet igazi kérdése, amely elválaszthatatlan a lelkülettől: a gőgös, hiú magamutogatástól vagy a szerény egyszerűségtől, háttérbe húzódástól.
Ilyen szempontból az evangéliumi szakasz mindannyiunk számára eligazítást adhat vallásosságunk mindennapi megélésében. Jézus nem támogatja a parttalan kritikát. Furcsa is lenne az a helyzet, hogyha ravasz és látszólag szent kritikus megfontolásokat téve végül egyszerűen azt tartanánk megoldásnak, hogy semmit sem adakozunk a templomban. Furcsa „evangéliumi szellem” lenne az ilyen, amely tisztának véli magát, de végül csak arra jó, hogy leszokjon az adakozásról az ember. Adakozni kell, mert ez a hit lényegéhez tartozik hozzá. Az adomány annak megvallása, hogy mi is mindent ajándékba kaptunk, s ha Isten így viszonyul hozzánk, nekünk is így kell fordulnunk feléje a világban: akár háza, szentélye, egyháza; akár képmása, a szükséget szenvedő élő ember felé.
Ugyanakkor ki kell alakítanunk magunkban a bölcs és szerény belátás képességét. Amit adunk, az nem rólunk szól, nem minket dicsér. Ha önmagunk felmagasztalására, Isten előtti bebiztosítására akarjuk felhasználni az adományt, akkor még a pogány mágia világában élünk, hisz elhisszük, hogy anyagiak, tárgyak meg tudják határozni a természetfölötti valóságokat. Ez babona. A pénz bedobása miatt nem fog Isten jobban szeretni bennünket. Egy gyónó kiáltott fel: „Százötvenezer forintot adományoztam a templomnak, mi ez, ha nem szeretet!” Mi ez? Mi más lenne, mint százötvenezer forint? Ez azonban nem szeretet. Mert adakozni lehet kemény, csontos lélekkel, hideg és önző szívvel is. Attól, hogy valaki pénzt dob a perselybe, valójában még nem biztos, hogy adakozott is. Adakozni jó szívvel, örömmel, nyitottsággal és alázattal lehet csak. Aki ezt nem érti, az csak dobja, dobja a pénzt, hadd csörögjön, hadd dicsérje őt, az adakozót Isten előtt.
Mi ne ezt az utat járjuk. Őszintén, tisztán, soha ne érdekből adakozzunk. Ne higgyük, hogy azon múlik imáink meghallgatása vagy üdvösségünk, vallásosságunk, hogy mennyit adtunk! Ha adunk, azt feltétel és elvárás nélkül titokban, csöndben tegyük. Ne üzletkötés legyen ez Istennel, hanem tett, amelyre a szeretet indít minket, s amely épp ezért semmilyen viszonzást nem vár.