A Szentatya folytatta katekézis sorozatát az apostolokról, ezúttal visszatért Pál
apostol alakjára. Pál életének fontosabb mozzanataival már egy korábbi alkalommal
is foglalkozott a Pápa. Akkor rámutatott arra, hogy Pál találkozása Krisztussal a
damaszkuszi úton, mekkora forradalmat eredményezett életében. Ettől kezdve egész életének
és apostoli szolgálatának alapmotívumát alkotta ez a fordulat. Apostoli leveleiben
Isten neve után – amely 500 alkalommal tűnik fel – Krisztus neve következik, akit
380 alkalommal nevez meg. Fontos tehát, hogy ráébredjünk arra, hogy Krisztus milyen
jelentős mértékben meghatározta Pál apostol és minden hívő ember életét. Pál
apostol példája nyomán az alapkérdés így hangzik: miként jön létre az ember találkozása
Krisztussal és ebből a találkozásból mi származik? A Pál által adott választ két
mozzanatban érthetjük meg. Elsőként az Apostol segít bennünket a hit alapvető és pótolhatatlan
értékének megértésében. A Rómaiakhoz írt levélben ezt írja: „Mi azt valljuk, hogy
az ember a törvény tetteitől függetlenül a hit által igazul meg.” Hasonlóképpen fogalmaz
a Galatákhoz írt levélben is. Ezekkel a szavakkal az Apostol megtérésének valódi tartalmát
és életének új irányát jelöli meg, amely a feltámadt Krisztussal való találkozásának
eredménye. Pál valójában, mielőtt megtért volna, nem állt távol Istentől és a Törvénytől,
sőt hitbuzgó volt egészen a fanatizmusig. A Krisztussal való találkozás fényében azonban
megértette, hogy korábban saját magát, a saját igazságát építette és önmagáért élt.
Felismerte, hogy életének abszolút módon szüksége van új irányra. Ezt fejezi ki a
Galatákhoz írt levél e soraiban: „Amennyiben most testben élek, Isten Fiának hitében
élek, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” Pál apostol tehát ettől kezdve
már Krisztusból és Krisztusban él, ezentúl már nem saját magát keresi és építi. Ez
tehát az új igazság és az új irány, amelyet az Úrtól kaptunk a hit által. A keresztény
identitás másik összetevője két elemből áll: abból tehát, hogy nem önmagunkat keressük,
hanem Krisztusnak ajándékozzuk magunkat egészen addig, hogy osztozunk úgy halálában,
mint életében. A Rómaiakhoz írt levélben ez áll: „A keresztség által Krisztussal együtt
a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadott halottaiból,
úgy mi is új életet éljünk.” Pál apostol tanításának jellemző vonása az, hogy kölcsönös
kapcsolatba állítja Krisztust és a keresztény embert. A Krisztus és a köztünk lévő
különbség ellenére Pál szerint a keresztény ember életének van egy misztikus összetevője
is, amely azzal jár, hogy azonosul Krisztussal, Krisztus pedig a hívő emberrel. Ebben
az értelemben Pál addig elmegy, hogy szenvedéseinket is úgy határozza meg, mint a
Krisztus szenvedéseiben való részesedést. A Korintusiakhoz írt második levélben ez
áll: „Testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon
testünkön.” Mindezt életre kell váltanunk egzisztenciánkban Pál apostol példája nyomán,
akinek egész életét ez a nagy spirituális lendület jellemezte. A hitnek tehát meg
kell tartania bennünket az Isten előtti alázat, sőt imádás és dicséret magatartásában.
Amik keresztényként vagyunk ugyanis, azt egyedül a kegyelemnek köszönhetjük. Mivel
senki és semmi nem veheti át Isten helyét, ezért semminek és senkinek nem adhatunk
olyan tiszteletet, mint amilyet Istennek adunk. Semmiféle bálvány nem érintheti meg
lelki világunkat, másként nem élvezhetnénk a megszerzett szabadságot, hanem visszaesnénk
a megalázó szolgaság valamilyen formájába. Keresztény életünk a legbiztosabb és legszilárdabb
kősziklára támaszkodik, amit csak el tudunk képzelni. Ebből származik összes energiánk,
amint Szent Pál írja: „Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad.” Alakítsuk tehát
ezért életünket a fájdalmakkal és örömmel együtt a Pál által hirdetett hit erejében.
Ha mindezt megtapasztaljuk akkor megértjük az Apostol szavait: „Tudom kinek hiszek
és meg vagyok győződve, hogy a rám bízott javakat megőrzi addig a napig.”