Török Csaba atya elmélkedése az évk. 31. vasárnapra

Az évközi harmincegyedik vasárnap evangéliuma sajátos beszélgetést tár szemünk elé Jézus és az írástudó között. Először mintha a zsidó művelt férfi vizsgáztatná Jézust, de az utolsó bekezdésből kiderül, hogy valójában fordítva van – az írástudó emberi vallási ismeretről kérdezi a Megváltót, ő azonban az Isten Országának útján vezeti a férfit. Kettejük párbeszéde csak akkor érthető meg igazán, hogyha belehelyezkedünk az ószövetségi kontextusba. Az írástudó ennek vallásosságát firtatja, Jézus pedig ennek közegében érkezett el közénk. Ennek a zsidó vallásosságnak és a jézusi új útnak az összecsapását tárja elénk a Márk szerinti evangélium tizenkettedik fejezete is, ahonnan a vasárnapi perikópa van.
Az egész beszélgetésre Jézus hozsannás jeruzsálemi bevonulása és a fügefa megátkozása után kerül sor, amelyet az evangélium tizenegyedik fejezete beszél el. A tizenkettedik fejezet nyitánya a gonosz, gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszéd, amely előrevetíti az Atyától küldött Fiú végzetét (Mk 12,1-12). Az evangélista kiemeli, hogy a hallgatóság soraiban a zsidó vallási vezetők megértették, hogy róluk van szó (ld. Mk 12,12). Ezután mind a farizeusok, mind a szadduceusok hamis szándékkal, tőrbe akarván csalni Jézust, kérdezik őt: szabad-e adót fizetni a császárnak (Mk 12,13-17), illetve mi lesz a feltámadáskor azzal az asszonnyal, aki a hét fivér felesége volt (Mk 12,18-27).
Ezen vitákat hallgatja a mi írástudónk, és Jézus feleleteinek találó volta, mélysége, megtámadhatatlansága indítja őt a kérdezésre (vö. Mk 12,28). Így látva a vasárnapi evangéliumban szereplő párbeszédet, immár megértjük, hogy nem egyszerű polémiáról, rosszindulatú vizsgáztatásról van szó, hanem valami másról. Egy a hitét, zsidó vallásosságát a legnagyobb lelkiismeretességgel, odaadással, őszinteséggel és feddhetetlenséggel élni igyekvő férfi megérzi Jézusban a másmilyen hangot; azt a hangot, amely nem a farizeusoké, főpapoké, írástudóké. Minden bizonnyal olyan férfi volt ő, akiben az ószövetségi hit rendíthetetlenül élt; s a hitnek ez az elmélyültsége nagyfokú igényességgel, szellemi és lelki tisztánlátásra való törekvéssel párosult. Most pedig itt áll előtte Jézus, és ő kérdezhet, sőt, az evangéliumi szakasz megmutatja, megerősítést nyerhet hitében.
Az első, legnagyobb parancsot firtató kérdésére (Mk 12,28b) Jézus a Szentírás szavaival válaszol:
„Halld Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” (MTörv 6,4-5) – ezen szavak a Második Törvénykönyvből valók, a S^ema Jiszrael imádság kezdő gondolatai ezek, amelyeket minden zsidó férfi napjában elimádkozik. A totális Istennek való önátadás, a vágyódás, az érzés, az értelem és az akarat átfogó Istenre való irányulásának követelménye fogalmazódik itt meg.
„Szeresd felebarátodat [az ószövetségi szövegben: embertársadat], mint önmagadat!” (Lev 19,18) – a felebaráti szeretet ószövetségi parancsolata ez. Ennek alapja a zsidó hitben az a megállapítás, amit rögtön hozzáfűz az eredeti szöveghez a Leviták könyve: „Én vagyok az Úr.” (Lev 19,18) Mutatja ez, hogy a második parancsolatnak az első nélkül nincs alapja. Isten maga az a fundamentum, amelyen állva beteljesíthető a felebaráti szeretet, hiszen az Úr a forrása mindazon értéknek, meggyőződésnek, hitnek, amelyből a felebaráti szeretet hiteles és teljes formában sarjadhat.
Az írástudó viszontválasza mintegy megerősíti Jézus gondolatát. Azonban a legnagyobb kincs ebben a válaszban nem az, hogy Jézus egyfajta elismerést nyer előtte, hiszen erre neki nincs szüksége. Az a legfontosabb mindebben, hogy az írástudó férfi mintegy egész hitét, életmódját, erkölcsiségét mutatja be ezáltal Krisztusnak, önmagával igenel arra, amit a Megváltó mondott. A feleletnek az okossága így természetszerűleg jelenti azt is, amit Jézus ezután mond: „Nem jársz messze Isten országától.” (Mk 12,34)
Figyelmeztetés ez számunkra: Jézushoz való viszonyunk, a tanítás megértésének, megélésének szükségessége kerül a középpontba. Kifejezésre jut, hogy a tudás, az ismeret önmagában nem elég, többre van szükség. Jézus pozitív válasza – „Nem jársz messze Isten országától.” (Mk 12,34) – magában foglal egy apró kis kitételt: lehet, hogy közel jársz az Isten országához, de még nem a kapujában állsz. Lehet, hogy Isten országa karnyújtásnyira van tőled, de még korántsem bizonyos, hogy el is nyered. A legtökéletesebb ismeret és vallásosság sem igaz, hogyha nem fakadnak belőle cselekedetek. Mit ér a szeretet szavát ismerni, ha képtelenek vagyunk azt megvalósítani? Mire jó közel járni Isten országához, de képtelennek lenni belépni oda?
Jézus azonban nem elbizonytalanítani akar bennünket, hanem megerősíteni, bátorítani. Az evangélista szerint Jézus megdicséri az írástudót, mint egy jó pedagógus (vö. Mk 12,34). Felénk is így fordul: ha képesek vagyunk egy kicsinyke jót megtenni, akkor nem azt kéri rajtunk számon, amire nem voltunk képesek, hanem abban erősít meg, aminek megtételére igent tudtunk mondani. A kegyelem fölemel, csak be kell fogadnunk, teret kell nyitnunk előtte. Nehogy vallási magabiztosságunk, farizeusi kukacoskodásunk, törvényteljesítő lelkületünk gátolja meg Istent abban, hogy kegyelmével elárasszon! Legyünk inkább hasonlók az írástudóhoz, s a kegyelem által immár ne csak közel legyünk Isten országához, de lépjünk is be kapuján!