Az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulója továbbra is központi helyet foglal el az olasz kulturális életben

Tovább tart az olasz kulturális élet érdeklődése az 1956-os magyar forradalom és annak következményei iránt. Egymás után látnak napvilágot az olasz sajtóban és könyvpiacon az 1956-os magyar forradalommal foglalkozó cikkek, könyvek, fényképalbumok, visszaemlékezések, különös tekintettel az 50 évvel ezelőtti események itáliai belpolitikai hatására. Az olasz köztudat ma is a „felejthetetlen” jelzővel illeti az 56-os évet, főleg a magyar forradalomra utalva.
Az Il Giornale c. jobboldali napilap pénteki száma két cikkben is foglalkozik a magyar forradalom olasz vonatkozásaival. Giancarlo Lehner milánói újságíró „A magyar forradalom és az Olasz Kommunista Párt bűnei” címmel közölt cikkében azt javasolja, hogy tegyenek közzé ezekben a napokban minden olyan dokumentumot, amely a közelmúltban megnyitott levéltárakból került elő, és amelyek fényt derítettek Magyarország szovjet megszállására. Az archívumok szerint ugyanis az OKP és akkori vezetője, Palmiro Togliatti a katonai beavatkozás és az azt követő megtorlás elsőszámú felelősei között szerepel. Az a „szigorúan titkos” határozat, amellyel a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága 1956. október 31-én parancsot adott a fegyveres támadásra, utal az olasz pártvezértől kapott táviratra, amelynek szövege ugyan még nem került elő, de a válaszból egyértelműen lehet következtetni tartalmára. Togliatti ugyanis, szemben a tárgyalások folytatásának híveivel, erőszakos beavatkozásra szólította fel a szovjet vezetést. Az volt ugyanis a meggyőződése, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa, amelyet 1956. februárjában tartottak, és amelyen Hruscsov leleplezte a sztálinizmus túlkapásait, felelős volt a poznani és budapesti felkelés kirobbanásáért. Az olasz kommunista párt vezetője október 30-án küldte el Moszkvába a táviratot, miután Nagy Imre bejelentette, hogy Magyarország semleges kíván lenni, és kilép a Varsói Szerződésből. A szovjet válasz teljes egyetértéséről biztosítja Togliattit, megerősítve, hogy Nagy Imre kettős játékot játszik és egyre inkább a reakció befolyása alá kerül. „Alaptalan az ön baráti érzelemről tanúskodó aggodalma arra vonatkozóan, hogy pártunkban meggyengül a vezetés egysége. A legnagyobb tudatossággal biztosítjuk Önt, hogy az összetett és nehéz nemzetközi helyzet ellenére, kollektív vezetésünk egységesen értelmezi a helyzetet, és egyhangúlag hozza meg a szükséges döntést” –hangzik a szovjet Központi Bizottság Togliattinak írt választávirata.
Az olasz kommunista vezér kérését 1958-ban is teljesítették, ami arra irányult, hogy a Kádár rezsim halassza el Nagy Imre és társainak kivégzését az olasz választások utáni időszakra, amelyekre május 25-én került sor, nehogy negatívan befolyásolja az olasz kommunisták szavazását.
Ugyancsak Togliatti nevéhez fűződik az az esemény, hogy Lukács György, nemzetközi hírű marxista filozófus olasz barátaihoz fordult segítségért: gyakoroljanak nyomást a kommunista pártra, hogy humanitárius szempontokra hivatkozva tiltakozzanak a magyar írókra kiszabott súlyos büntetések ellen. Togliatti segítségnyújtás helyett azonban azonnal Kádár Jánoshoz fordult, hogy feljelentse az „ellenforradalmárnak” megbélyegzett Lukács Györgyöt.
Az Il Giornale c. lap másik cikke, Piero Laporta írása, amely a mostani ünneplésekre reflektál, „Magyarország, a megmérgezett felkelés” címmel. „Ki mérgezi meg az 1956-os forradalom 50. évfordulójának megünneplését?” – teszi fel a kérdést a cikk elején. Utal rá, hogy az idei ünnepségeket a kommunista rendszer utódai, és a nép közötti teljes szakadás jellemezte, mint ahogy ezt még Massimo D’Alema, egykori ifjú kommunista, a mai olasz kormány miniszterhelyettese és külügyminisztere is megjegyezte a következő szavakkal: „furcsa egy ünnepség a nép részvétele nélküli megemlékezés”.
Ezekben a napokban jelent meg és máris szinte mindenütt elfogyott Enzo Bettiza, Fejtő Ferencnek és Magyarországnak dedikált, korabeli fényképekkel illusztrált könyve, amelynek címe: 1956 Budapest, a forradalom napjai. Néhány a fejezet címek közül: A soproni diákok exodusa, a forradalom antihőse – utalás Nagy Imrére. Bettiza is idéz a korabeli Unitá cikkeiből, amelyekben Togliatti a következő kifejezéseket használja: „fehérterror, banditizmus, horthyista bűnözők, ellenforradalmárok”. A kötet végén idézi Márai Sándort is, aki szerint a „bolsevizmus az az ultimátum, amelyet Isten küldött az embereknek”. Enzo Bettiza olasz író a következő szavakkal zárja könyvét: „A magyarok voltak azok, akik vérükkel válaszoltak 1956-ban erre a rettenetes isteni ultimátumra.”
Az olaszországi megemlékezések közé tartozik az a színházi előadás is, amelyre Milánóban kerül sor október 27 és 29 között, és amelynek címe „Budapest 1956.. Duna szálló”. A mű - Indro Montanelli, az események budapesti szemtanúja nyomán – azt idézi fel, hogy mi történt a magyar fővárosban 1956. november 3-áról 4-re virradó éjjel.