XVI. Benedek tarsusi Szent Pálról elmélkedett katekézisében

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa katekézisében utalt rá, hogy előző alkalommal befejezte a Jézus által, földi élete során közvetlenül meghívott 12 Apostolról szóló elmélkedését. Most az ősegyház többi fontos személyiségének megismertetését kezdte el, mivel ők is életüket az Úr, az evangélium és az egyház szolgálatának szentelték. Olyan férfiakról és nőkről van szó, akik „egészen a mi Urunk Jézus Krisztusnak szentelték magukat” – ahogy ezt Szent Lukács írta az Apostolok Cselekedeteiben. Közöttük kétségtelenül az első tarzuszi szent Pál, akit szintén maga a Feltámadt Úr hívott meg. Szent Pál fénylő csillagként ragyog az egyház történelmében, és nemcsak ami az ősegyházat illeti. Aranyszájú Szent János úgy magasztalja őt, mint aki számos angyalnál és főangyalnál is nagyobb. Dante Alighieri Divina Commedia c. művében szintén arról ír, - Szent Lukács nyomán – hogy Isten kiválasztott eszköze volt. Mások a „tizenharmadik Apostolnak” nevezték, hiszen meghívását magától az Úrtól kapta, sőt az „első az Egyetlen után” névvel illették. Jézus után ugyanis ő a kezdeteknek az a személye, akiről a legtöbb információval rendelkezünk. Nemcsak az Apostolok Cselekedeteiből vannak értesüléseink, hanem számos levél is fennmaradt, amelyet Pál apostol írt, és amelyek közvetítők nélkül rávilágítanak személyiségére és gondolataira. Lukács arról tájékoztat bennünket, hogy eredeti neve Saul volt héber nyelven, mint Saul király, és a diaszpóra zsidóságához tartozott, mivel az Anatólia és Szíria között fekvő Tarzusz városából származott. Egészen fiatalon Jeruzsálembe ment, hogy alaposan tanulmányozza a mózesi Törvényt, ”Gamáliel rabbi lábainál”. Egy kemény mesterséget is megtanult, a sátorkészítést, amely a későbbiekben lehetővé tette számára, hogy személyesen gondoskodjon saját fenntartásáról, anélkül, hogy a helyi egyházakat terhelte volna ezzel.
Döntő volt számára, hogy megismerje azokat a közösségeket, amelyek Jézus tanítványainak vallották magukat. Tőlük értesült az új hitről, amelynek középpontjában nem annyira Isten Törvénye, hanem a keresztre feszített és feltámadt Jézus személye állt, akinek a nevéhez fűződött a bűnök bocsánata. Mint buzgó zsidó, elfogadhatatlannak, sőt botrányosnak tartotta ezt az üzenetet, ezért kötelességének érezte, hogy üldözze Krisztus követőit, még Jeruzsálemen kívül is. A 30-as évek elején éppen a damaszkuszi úton következett be, hogy Sault, szavai szerint „magához ragadta Krisztus”. Miközben Lukács részletesen elbeszéli a történteket, azt, hogy a Feltámadt Krisztus világossága hogyan érintette meg Pált és hogyan változtatta meg alapvetően egész életét, maga az Apostol, leveleiben, a lényegre tör, és nem csak látomásról, hanem „megvilágosodásról” szól. Arról ír, hogy Isten akaratából, Isten meghívására lett apostol, mintha hangsúlyozni kívánná, hogy megtérése nem saját gondolatai fejlődésének eredménye, hanem isteni közbelépés, kifürkészhetetlen isteni kegyelem gyümölcse. Attól kezdve, mindent, ami azelőtt értéket jelentett számára, paradox módon elvetett érte, és „szemétnek talált”. Attól a pillanattól kezdve minden energiáját kizárólag Jézus Krisztus és Evangéliuma szolgálatába állította.
Ez nagyon fontos tanulsággal jár számunkra: az a fontos, hogy életünk középpontjába Jézus Krisztust állítsuk, hogy önazonosságunkat alapvetően ez a találkozás jelölje meg: a Krisztussal való szeretetközösség, Isten szava. Ennek fényében minden más érték megtisztul esetleges lerakódásoktól. A másik, amit tanulhatunk Páltól, az apostolkodásának egyetemes jellege. Élesen érezte azt a problémát, hogy a pogányok is eljuthassanak Istenhez, aki a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztusban üdvösséget kínál fel minden embernek, kivétel nélkül. Ezért Pál annak a célnak szentelte életét, hogy megismertesse ezt az evangéliumot, a jó hírt, amelynek célja, hogy kiengesztelje az embereket Istennel, és egymás között. Pál az első perctől kezdve megértette, hogy olyan valóságról van szó, amely nemcsak a zsidókra, vagy emberek egy bizonyos csoportjára vonatkozott, hanem egyetemes értékű, mivel Isten mindenki Istene. Utazásainak kiindulópontja a szíriai Antióchia egyháza volt, ahol a görögöknek hirdette az evangéliumot. Itt született a „keresztény” kifejezés is, ami annyit jelent, Krisztus hívő. Innen tovább utazott Ciprusba, majd több ízben Kis-Ázsiába, végül Európába. Pál apostolkodása során nem hiányoztak a nehézségek, amelyekkel bátran és Krisztus iránti szeretetből nézett szembe.
A Pápa kifejezte csodálatát a népek fáradhatatlan Apostola iránt, hálát adva az Úrnak. Világos, hogy Szent Pál nem tudott volna szembenézni a nehéz és olykor reménytelennek tűnő helyzetekkel, ha nem hitt volna egy abszolút értékben, Jézus Krisztusban. „Krisztus szeretete sürget minket, abban a meggyőződésben, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt.”
Az Apostol a legmagasabb rendű tanúságot teszi, amikor életét áldozza fel Néró császár idején itt Rómában, ahol földi maradványait őrizzük és tiszteljük – mondta a Pápa, majd a következő páli idézettel buzdította a híveket: „Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok”.