A Szentatya azzal a feladattal bízta meg az olasz katolikusokat Veronában, hogy tegyék láthatóvá a hit nagy „igen”-jét, amelyet Jézus Krisztusban Isten mondott az emberre és az életre, az emberi szeretetre és szabadságra, az értelemre

Ez a negyedik olasz országos kongresszus új állomást jelent a II. vatikáni zsinat megvalósításában, amelyhez a helyi egyház azonnal hozzáfogott a zsinatot követő években, Isten szolgáival, VI. Pál, majd II. János Pál pápákkal. A Szentatya elismeréssel szólt a mostani találkozó témájáról, amelynek középpontjában a feltámadt Krisztus áll. Krisztus feltámadása a történelemben valóban végbement tény, amelynek az Apostolok tanúi, nem pedig kitalálói voltak. Nem arról van szó, hogy Krisztus pusztán visszatért földi életünkbe, hanem a valaha is végbement legnagyobb változásról van szó, döntő ugrásról, az életnek egy merőben új dimenziója felé. Egy teljesen más rendbe való belépés, amely mindenekelőtt a názáreti Jézusra vonatkozik, de vele együtt az egész emberi családra, a történelemre és az egész világegyetemre. Ezért Krisztus feltámadása a keresztény hithirdetés és tanúságtétel középpontja, a kezdetektől az idők végezetéig. Krisztus feltámadása a fény robbanása, a szeretet robbanása, amely feloldja a bűn és a halál láncait. Az élet és a valóság új dimenzióit hozta létre, amelyből egy új világ születik, amely szüntelenül áthatja és átalakítja világunkat.
A Pápa ezután arról a szolgálatról szólt, amelyet a helyi egyház a nemzet, Európa és az egész világ részére teljesít. A mai Olaszországnak nagy szüksége van keresztény tanúságtételre és ugyanakkor kedvező terepet is nyújt egy ilyen tanúságtétel számára. Szüksége van rá, mert része annak a nyugaton uralkodó kultúrának, amely egyetemesnek és önállónak kívánja magát kikiáltani, új életszokásokat teremtve. Ebből származik a laicizmusnak egy új hulláma, amely kizárja Istent a kultúrából és a közéletből. Az etikát a relativizmus és a haszonelvűség korlátai közé szorítják vissza. Ez a fajta kultúra gyökeres és mély szakítást jelent a kereszténységgel, és általában véve az emberiség vallási és erkölcsi hagyományaival. Nem képes tehát arra, hogy valódi párbeszédet folytasson más kultúrákkal, amelyekben erőteljesen jelen van a vallási dimenzió, továbbá nem képes arra sem, hogy választ adjon az életünk értelmére és irányára vonatkozó alapvető kérdésekre.
Az egyház azonban egy életerős valóság Itália földjén, ahol a keresztény hagyományok továbbra is termést hoznak.
A Pápa arra buzdította az olasz híveket, hogy mindenekelőtt tegyenek tanúságot a szeretetről, mert ezzel teszik láthatóvá a világban Isten szeretetét.
A katolikusok polgári és politikai felelősségére utalva a Szentatya az állam és az egyház kölcsönös autonómiájáról szólt. Az egyház nem kíván politikai szerepet betölteni, ugyanakkor figyelemmel kíséri a politikai közösséget, amelynek éltető eleme az igazságosság és két szinten nyújtja ehhez sajátos hozzájárulását. A keresztény hit ugyanis megtisztítja az észt, társadalmi tanítása pedig azt hirdeti, ami megfelel minden ember természetének.
Az emberi személy – folytatta beszédében a Pápa – nem pusztán értelem, hanem lénye legmélyébe van vésve a szeretet iránti igény. Felmerül gyakran a kérdés, hogy életünkben van-e biztos hely a valódi szeretet számára, továbbá, hogy a világ vajon valóban Isten bölcsességének műve-e. Isten, pontosan azért, mert valóban szeret bennünket, tiszteletben tartja szabadságunkat. A rossz és a bűn hatalmával szemben nem egy nagyobb hatalmat állít, hanem – ahogyan azt szeretett II. János Pál pápánk írta Dives in misericordia k. enciklikájában és végül „Emlékezet és Identitás” c. könyvében, inkább gátat szab a rossznak, Fia szenvedésével. Így szenvedésünket is belülről alakítja át. II. János Pál pápa mindezt nemcsak gondolta, vagy egy elvont hittel hitte, hanem megértette, és érett hittel megélte. Ezen az úton kell őt követnünk. A kereszt természetesen félelmet ébreszt, mint ahogy félelmet ébresztett Jézus számára is. A kereszt azonban nem az élet tagadása, hanem Isten legvégső igenje az ember számára, szeretetének legmagasabb rendű kifejezése.
A Szentatya azzal a feladattal bízta meg az olasz katolikusokat, hogy tegyék láthatóvá a hit nagy „igen”-jét, amelyet Jézus Krisztusban Isten mondott az emberre és az életre, az emberi szeretetre, és szabadságra, az értelemre.
Krisztussal egységben, szavával és testével táplálkozva, önfeláldozásához csatlakozva válunk valóban szabaddá – mondta a Pápa, majd Máriához fohászkodott. A Szűzanyában találjuk meg az egyház igazi lényegét és megtanuljuk, hogyan álljunk ellen annak a belső szekularizációnak, amelynek jelei az egyházban is mutatkoznak, és amely mélyen megjelölte az európai civilizációt.