A karióti Júdás tragikus módon engedett az ördögi kísértésnek, mert nem tudott hinni
az isteni megbocsátás nagyságában - A Pápa szerda délelőtti katekézise
A Szentatya október 18-án, szerdán délelőtt katekézisét a karióti Júdás alakjának
szentelte, s ezzel utolsó állomásához érkezett a 12 apostolnak a bemutatásában, akiket
Jézus közvetlenül, földi élete során hívott meg. Már maga a Júdás név is egyfajta
ösztönös rosszallást és elítélést vált ki a keresztényekből. A karióti megjelölés
jelentése nem egyértelmű: a leginkább elterjedt magyarázat karióti férfiként említi,
szülőfalujára utalva, amely Hebron közelében található és kétszer is szerepel a Szentírásban.
Mások úgy értelmezik, mint bérgyilkos, a latin "sica" szóból, amely tőrrel felfegyverzett
harcost jelent. Megint mások a karióti ragadványnévben a héber-arámi eredetű kifejezés
átírását vélik fölfedezni, ami annyit tesz: "az, aki átadni készült őt". Ezután
a Pápa Júdás árulásáról beszélt: Maga az árulás két különböző időponthoz köthető:
először is a megtervezéshez, amikor Júdás 30 ezüstpénzben megállapodik Jézus ellenségeivel,
majd amikor a Getsemáni kertben arcon csókolja a Mestert. Mindenesetre az evangélisták
Júdást teljes értékű apostolként említik, mint egyet a 12 közül. Sőt, Jézus kétszer
is úgy fordul apostolaihoz, amikor Júdásról beszél, hogy "egy közületek" (Mt 26,21;
Mk 14,18; Jn 6,70; 13,21). Tehát olyan alakról van szó - folytatta katekézisét
XVI. Benedek pápa -, aki ahhoz a csoporthoz tartozik, melyet Jézus legszűkebb társaiként
és munkatársaiként választott ki. Az áruló Júdás, akinek gyalázatos tette negatív
szimbólummá vált a történelemben, ugyanakkor ember volt, aki a maga megbocsáthatatlan
tettével Isten titokzatos üdvösségtervének részét képezte. Az emberi gyengeség mélysége
és az üdvtörténet csúcspontja találkozik az ő történetében. Két alapvető kérdést
vet föl a karióti árulása - állapította meg a Szentatya. Az első: Miért bízott Jézus
Júdásban? És főként: Miért döntött úgy Júdás, hogy elárulja őt? Az első esetben a
döntés rejtélye továbbra is fennáll. Ha belegondolunk, hogy Júdás megbánja tettét
és visszaviszi a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek: "Vétkeztem, mondta, elárultam
az igaz vért" (Mt 27,34), még nagyobb titokzatosság veszi közül örökös végzetét. Bár
fölakasztotta magát, mégis nem ránk tartozik, hogy megítéljük tettét, Isten helyét
átvéve, aki végtelenül irgalmas és igazságos. Arról a kérdésről, hogy Júdás miért
árulta el a Mestert, egyes exegéták úgy vélekednek, hogy a pénz iránti sóvárgásból
tette. Mások szerint "messiási csalódásból": mert Jézus nem bizonyult Izrael politikai
fölszabadítójának. Mindazonáltal az Evangéliumok más irányba haladnak - emlékeztetett
a Szentatya: Júdás engedett a gonosz kísértésének. Ez nyilvánvaló tény, ami túlmutat
a történelmi magyarázatokon, a személyes felelősség szféráját is érinti. Péter is
megtagadta Krisztust, de megbánta bűnét, s bűnbocsánatot és kegyelmet nyert. Júdásban
a megbánás reményvesztettséggé torzult, ami az önpusztításba torkollt. Ez számunkra
felhívás arra, hogy mindig szem előtt tartsuk: soha nem szabad elveszítenünk a reményt
az isteni irgalmasságban. Jézus tiszteletben tartja szabadságunkat, a megbánásra és
a megtérésre való készségünket. Jézus irgalma és megbocsátása bőséges. Ha az emberi
szív igazán számos módon elfajulhat, akkor az egyedüli út, hogy ennek elejét vegyük
az, hogy nem pusztán egyéni, önálló látásmódot táplálunk magunkban, hanem ellenkezőleg:
újra és újra Jézus oldalára állunk, az ő szempontját tesszük magunkévá. Júdás történetének
utószavát Mátyás apostol képviseli, akit Húsvét után a karióti helyébe választanak.
Vele kapcsolatban arra emlékezünk, hogy hűséges tanúja volt Jézus egész földi életének,
s e példa újabb tanítást jelent számunkra: "még ha az egyházban vannak is méltatlan
és áruló keresztények, valamennyiünkön múlik, hogy ellensúlyozzuk az általuk elkövetett
rosszat, s ezt a Jézus Krisztushoz való világos tanúságtételünkön keresztül tehetjük,
aki Urunk és Megváltónk - zárta katekézisét XVI. Benedek pápa.