XVI. Benedek pápa üzenete az Assisi vallásközi béke-imatalálkozóra
Várnai Jakab atya, ferences definitor generális jóvoltából most teljes terjedelmében
közzétesszük a Szentatya üzenetének magyar fordítását:
A Szentatya üzenete a
békéért való vallásközi imatalálkozó huszadik évfordulója alkalmából (Assisi,
2006. szeptember 4-5.)
Tisztelendő püspök testvérünknek, Domenico Sorrentino
atyának, Assisi, Nocera Umbra és Gualdo Tadino püspökének
Idén lesz
húsz éve annak a békéért való vallásközi imatalálkozónak, amelyet boldog emlékű elődöm,
II. János Pál pápa szervezett 1986. október 27-én itt, Assisi városában. Mint ismeretes,
erre a találkozóra nemcsak a különféle felekezetekhez tartozó keresztényeket hívta
meg, hanem a különböző más vallások képviselőit is. A kezdeményezés nagy visszhangot
váltott ki a közvéleményben: messze hangzó üzenet volt a béke érdekében, és olyan
eseménynek bizonyult, amely jelet hagyott korunk történelmében. Érthető ezért, hogy
az akkor történtek emlékezete ma is a közös reflexióra és cselekvésre indítja kortársainkat.
Ezek közül némelyiknek színhelyéül éppen Assisit tervezik, az esemény huszadik évfordulója
alkalmából. Gondolok itt arra az ünnepségre, amelyet a San Egidio Közösség rendez
ebben az egyházmegyében, az általuk évente rendezett hasonló találkozók mintájára.
Az évforduló napjain azután kongresszusra kerül sor az Assisi Teológiai Főiskola gondozásában,
a régió helyi egyházai pedig közös szentmisével ünnepelnek, amelyen Umbria püspökei
koncelebrálnak a Szent Ferenc Bazilikában. Végül pedig a Vallásközi Párbeszéd Pápai
Tanácsa szervez egy találkozót a párbeszéd, az imádság és a békére való nevelés jegyében
katolikus és más valláshoz tartozó fiatalok részére. Ezek a kezdeményezések a
maguk sajátos jellege szerint tanúskodnak arról, milyen értékes volt annak idején
II. János Pál pápa intuíciója, és megmutatják azt is, hogy az azóta eltelt húsz esztendő
eseményeinek fényében, illetve az emberiség pillanatnyi állapotának fényében mennyire
aktuális volt ez az indíttatás. Ennek az időszaknak kétségkívül a legjelentősebb eseménye
volt az, hogy Kelet-Európában a kommunista jellegű rendszerek megdőltek. Ezzel vége
szakadt a "hidegháborúnak", amely ellenséges érdekszférákra szakította szét a világot,
és rettenetes fegyvertárak felhalmozásához, a globális háborúra kész hadseregek kiépítéséhez
vezetett. Olyan pillanat volt ez, amikor mindenki bízott abban, hogy béke lesz, és
sokan új világról álmodtak, ahol a népek közti kapcsolatok immár a háború szörnyűségeitől
mentesen fejlődhetnek, és a "globalizáció" folyamata arra szolgált volna, hogy a népek
és a kultúrák békében találkozzanak a mindenki által tiszteletben tartott nemzetközi
jog keretében, amit az igazság, az igazságosság és a szolidaritás követelményei alapján
hoztak volna létre. Sajnos a békének ez az álma nem vált valóra. Sőt, a harmadik évezred
a terrorizmus és az erőszak jeleneteivel kezdődött el, amelyeknek sora azóta sem szűnik.
Az a tény pedig, hogy a fegyveres konfliktusok ma főleg a sok térségben létező geo-politikai
feszültségek alapján zajlanak, azt a benyomást keltheti, hogy nemcsak a kulturális
sokféleség, de még a vallási különbségek is az instabilitás elemei vagy a béke kilátásait
fenyegető tényezők. Pontosan ezek fényében a húsz esztendeje II. János Pál által
elindított kezdeményezés ma is szinte prófétai erővel hat. Amikor a világvallások
vezetőit meghívta, hogy egyetlen kórust alkotva tanúskodjanak a békéről, akkor ez
minden félreértést kizáróan tisztázta, hogy a vallás mindig a béke élcsapata. Ahogy
a II. vatikáni zsinat tanította az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról
szóló Nostra aetate kezdetű nyilatkozatában, "nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek
Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására
vannak teremtve" (5.). A különböző vallási utak eltérései ellenére az Isten létének
elismerése – amire az ember csak a teremtés megtapasztalásából kiindulva juthat el
(vö. Róm 1,20) – a hívőt mindenképpen arra hangolja, hogy a többi embert testvérének
tekintse. Senkinek sincs joga tehát a vallási eltérést ürügyként vagy feltételként
használnia más emberekkel szembeni háborús magatartáshoz. Valaki esetleg azt az
ellenvetést támaszthatja, hogy a történelem ismeri a vallásháborúk szomorú jelenségét.
Tudjuk azonban, hogy az ilyen erőszakos megnyilvánulásokat nem a vallásnak mint olyannak
a számlájára kell írni, hanem azoknak a kulturális korlátoknak, amelyek között a vallást
az adott korban élték. Amikor azonban a vallási érzék érett szakaszba jut, a hívőben
azt az érzékelést váltja ki, hogy az Istenbe, a mindenség Teremtőjébe és mindnyájunk
Atyjába vetett hit az emberek között csakis az egyetemes testvériség kapcsolatát mozdíthatja
elő. Az istenkapcsolat és a szeretet etikája közti szoros összefüggésről valójában
minden nagy vallási hagyományban találunk tanúságot. Minket, keresztényeket, megerősít
és megvilágít ebben Isten Igéje. Már az Ószövetség kimondja Isten szeretetét minden
nép iránt, akiket Ő a Noéval kötött szövetségben egyetlen nagy öleléssel fog át, aminek
jele a "szivárvány a felhők fölött" (Ter 9,13.14.16), és aminek végső beteljesüléseként
a próféták szavai szerint egyetlen egyetemes családba gyűjti össze őket (vö. Iz 2,2köv;
42,6; 66,18-21; Jer 4,2; 47. zsoltár). Az Újszövetségben pedig a szeretet egyetemes
tervének kinyilatkoztatása a húsvéti misztériumban csúcsosodik ki, amikor az Isten
megtestesült Fia az üdvözítő szolidaritás megindító aktusával önmagát ajánlja fel
áldozatul a kereszten az egész emberiségért. Isten így mutatja meg, hogy természete
a Szeretet. Ezt akartam hangsúlyozni első enciklikámban is, amely éppen ezekkel a
szavakkal kezdődik: "Deus caritas est" (1Jn 4,7). A Szentírásnak ez az állítása nemcsak
Isten titkát világítja meg, hanem az emberek közötti kapcsolatokat is, akik mind arra
vannak hivatva, hogy a szeretet parancsa szerint éljenek. A találkozó, amelyet
Isten szolgája II. János Pál indítványozott Assisiben, igen alkalmas módon a hangsúlyt
a béke előmozdításáért való imádság értékére helyezte. Tudatában vagyunk annak, hogy
ezen alapvető érték felé az út milyen nehéz, sőt emberileg olykor reménytelen. A béke
olyan érték, amelyben sok összetevő egyesül. Létrehozásához mindenképpen fontosak
a kultúra, a politika és a gazdaság útjai. A békét azonban legelőször is a szívekben
kell létrehozni. Itt fakadnak azok az érzelmek, amelyek a békét táplálják, vagy éppen
fenyegetik, gyöngítik, elfojtják. Az ember szíve viszont Isten közbelépésének helye.
Ezért az emberek közötti kapcsolatok szintjén, a "horizontális" síkon tett lépések
mellett alapvető jelentőségű ezen a téren a "vertikális" viszony, mindannyiunk kapcsolata
Istennel, aki mindennek az alapja. II. János Pál pápa az 1986-os kezdeményezéssel
éppen ezt akarta hangos szóval hirdetni az egész világ előtt. Hiteles imádságot kért,
amely egész létezésünket érinti. Azt akarta ezért, hogy böjt kísérje és zarándoklat
fejezze ki, mint ami az Istennel való találkozás felé vezető út szimbóluma. Így fejtette
ki: "Az imádság magával hozza szívünk megtérését". Az 1986-os találkozó jellemző vonásai
közül ki kell emelnünk, hogy az imádság értékéről a béke előmozdításában különböző
vallási hagyományok képviselői tanúskodtak, és mindez nem egymástól távolságot tartva
történt, hanem egy találkozó keretében. Így a különféle vallások imádkozó hívei meg
tudták mutatni e tanúságtétellel, hogy az imádság nem megoszt, hanem összekapcsol,
és meghatározó eleme a béke hatékony pedagógiájának, ami a barátságon, a kölcsönös
vendégszereteten, a különböző kultúrákhoz és vallásokhoz tartozó emberek közti párbeszéden
alapul. Erre a pedagógiára ma minden eddiginél inkább szükségünk van, főleg az új
nemzedékek láttán. A világ konfliktusoktól sújtott térségeiben annyi fiatalt nevelnek
a gyűlöletre és a bosszúra, régi viszályok magvát tovább őrző ideológiák keretében
készítik elő a lelkeket a további erőszakra. Ezeket a korlátokat le kell dönteni és
a találkozásokat kell támogatni. Örömömre szolgál tehát, hogy az idén Assisibe szervezett
programok ebbe az irányba mutatnak, és főleg hogy a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa
mindezeket a fiatalokra próbálja alkalmazni. Hogy elkerüljük a félreértéseket
azzal kapcsolatban, hogy mit is akart 1986-ban II. János Pál pápa megvalósítani, és
hogy mit is jelent az általa meghonosított kifejezéssel "Assisi szellemisége" ("spirito
di Assisi"), fontos felidézni, mennyire ügyeltek annak idején arra, hogy a vallásközi
imatalálkozó ne adjon alapot szinkretista értelmezéseknek, amelyek relativista felfogásból
indulnak ki. A viták első alkalmaitól kezdve II. János Pál ezért jelentette ki: "Az
a tény, hogy idejöttünk, semmi olyan szándékot nem jelez, hogy vallási egyetértést
keresünk magunk között, vagy tárgyalás alapjává tesszük hitbeli meggyőződéseinket.
Nem jelenti azt sem, hogy a vallásokat egyesíteni lehetne egy közös elkötelezettségben
egy földi vállalkozásban, amely mindegyiket fölülmúlná. Végül nem jelent semmiféle
engedményt a relativizmusnak sem a hittartalmak terén...". Ezeket az elveket meg kívánom
ismételni, mert ezek jelentik annak a párbeszédnek az előfeltételeit, amelyet negyven
évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat szándékolt az egyház és a nem keresztény vallások
kapcsolatáról szóló Nostra aetate kezdetű nyilatkozatában (vö. 2. pont). Megragadom
az alkalmat, hogy köszöntsem a más vallások képviselőit, akik részt vesznek egyik
vagy másik assisibéli megemlékezésen. Ahogy mi, keresztények, úgy ők is tudják, hogy
az imádságban sajátos tapasztalatot lehet szerezni Istenről, és hatékony ösztönzést
lehet belőle meríteni a béke ügyéért. Mégis indokolt ezen a téren is elkerülni a nem
kívánatos zavarokat. Ezért még akkor is, amikor a résztvevők együtt vannak, hogy a
békéért imádkozzanak, az imádságot kinek-kinek a maga külön útja szerint kell végeznie,
amely az egyes vallásokra jellemző. Ez volt az 1986-ban választott eljárásmód, és
ennek kell ma is érvényesnek lennie. Az eltérő vallások képviselőinek közös céljának
nem szabad azt a benyomást keltenie, hogy engedményeket tettünk annak a relativizmusnak,
amely tagadja magának az igazságnak az értelmességét is, és elérhetetlennek tartja
azt. Bátor és prófétai kezdeményezésének színhelyéül II. János Pál Assisi városának
csodálatos környezetét választotta, amelyet a világon mindenütt ismertté tett Szent
Ferenc alakja. És csakugyan, a Poverello példásan elénk állította az evangéliumban
Jézus által meghirdetett boldogságot: "Boldogok a békeszerzők, mert Isten fiainak
fogják hívni őket" (Mt 5,9). Az a tanúság, amit ő a maga korában tett, kézenfekvő
hivatkozási ponttá teszi őt mindazok számára, akik ma a béke, a természet iránt megbecsülés
és a személyek, vallások és kultúrák közti párbeszéd eszményét ápolják. Emlékeznünk
kell arra is, ha nem akarjuk üzenetét elárulni, hogy a Krisztus melletti radikális
döntés volt a kulcs, hogy megértse a testvéri közösséget, amelyre minden ember meghívást
nyert, és amiben valamiképpen minden teremtmény – a "Napfivértől" és a "Holdnővértől"
kezdve – részesül. Alkalmasnak tartom ezért azt is, hogy a II. János Pál által kezdeményezett,
békéért való vallásközi imatalálkozó huszadik évfordulójával együtt emlékeztessek
arra is, hogy idén van Szent Ferenc megtérésének nyolcszázadik évfordulója. A két
megemlékezés egymást magyarázza. Az az emberi és keresztény kaland, amely ma is annyi
kortársunkat lenyűgözi és amely ezt a várost oly sok zarándok úticéljává teszi, ott
kezdődött, hogy a San Damiano feszülete szólt Ferenchez: "Menj, és építsd fel házamat",
hogy ő a radikális szegénységet választotta, hogy a leprás megcsókolásával kifejezte:
képessé vált Krisztust látni és szeretni szenvedő testvéreiben. Önre bízom a feladatot,
tisztelendő testvérem, Assisi, Nocera Umbra és Gualdo Tadino helyi egyházának pásztora,
hogy ezeket a gondolataimat közölje a különböző ünnepségek résztvevőivel, akik megemlékeznek
az 1986. október 27-én megrendezett, békéért való vallásközi imatalálkozó huszadik
évfordulójáról. Kérem, adja át mindannyiuknak szívből jövő köszöntésemet és áldásomat,
amelyet az Assisi Poverello jókívánságával és imájával kísérek: "Az Úr adjon nektek
békét"!