"Létünkkel áldássá kell válnunk a körülöttünk élők számára." - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Bár az egyetemes egyház olvasmányos rendje, liturgikus naptára szerint az évközi 27. vasárnap következne, a magyar helyi egyház ezen a napon – a XIX. századra visszamenő hagyomány szerint – Magyarok Nagyasszonyának, hazánk főpatrónájának főünnepét üli, amely idén vasárnapra esik. A szentmise evangéliumi szakasza jól ismert a máriás liturgiákból: az angyali üdvözlet bevezetése, Gábor arkangyal Máriához intézett köszöntése hangzik fel, ahogyan azt az Üdvözlégy imádságban is mondani szoktuk. A mostani ünnepen azonban a máriás üzenet sajátos színben áll előttünk.
Az angyali üdvözlet három tőmondatból áll össze, amelyek egy-egy számunkra is érvényes hittani kijelentést tartalmaznak:

„Üdvöz légy, kegyelemmel teljes!”
„Az Úr veled van!”
„Áldottabb vagy te minden asszonynál!”

1) A magyarra „Üdvöz légy” formában fordított szöveg a görög eredetiben így szól: „khaire”; ez a szép, bevett üdvözlési forma szó szerint ennyit tesz: „örvendezz!” Ezután következik a megszólítás, az üdvözölt személy néven nevezése. Az angyal nem Máriának szólítja a szüzet, hanem „kekharitomené”-nek nevezi, ami magyarul ennyit tesz: „kegyelemben részesült” vagy „jótéteményekkel elhalmozott”. A két mondatrész, a két angyali kifejezés, szó, egybefügg. Talán értelmét így adhatnánk vissza: „Üdvöz légy, örvendezz te, aki kegyelemben részesültél!” Az Isten kegyelmének jelenléte, a benne való részesedés örömnek a forrása.
Az ószövetségi gondolkodást magunk elé idézve felsejlik előttünk a kifejezés, amellyel többször is találkozhatunk: „kegyelmet találni Isten előtt”. Noé az első, akiről ezt írja a Szentírás: „Kegyelmet talált az Úr szemében” (Ter 6,8). Ez a kifejezés azonban előfordul olyan szövegkörnyezetben is, ahol egy ember egy másik előtt talál kegyelmet. József például kegyelmet talál a fáraó szemében (vö. Ter 50,4). Vagyis ebben a kifejezésben megragadható az alapvető jóindulat, tetszés, támogatás, sőt mondhatnánk, hogy szeretet, amely két személy között támadhat, ahol az egyik a másik fölött áll. Nem véletlenül kell tehát Máriának örvendeznie azért, hogy ő kegyelemmel teljes. Erre utal vissza az angyal később, amikor Mária megriad: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél!” (Lk 1,30).
A kegyelem öröme oldja a félelmet, hiszen Isten jóindulata, tetszése, emberhez való odafordulása, ajándékozó szeretete válik benne megtapasztalhatóvá, kézzelfoghatóvá.
2) „Az Úr veled van!” Súlyos szavak ezek. Tudjuk, hisszük, hogy Isten mindenütt jelenvaló, mindent áthat, az egész világ benne áll fenn, a teremtéstől fogva gondviselésével hordozza és kormányozza a mindenséget. „Az Úr veled van” – ez tehát nem pusztán annyit mond ki, hogy Isten jelen van a világban vagy az adott ember életében. Ez mindig igaz, még ha az ember ezt nem is tudatosítja magában. Az angyal szavai ennél többet fejeznek ki: Isten hozzád hajolt, és egészen sajátosan a kezébe vett téged, erejével melléd lépett, életedben nyíltan, hatékonyan és elevenítően megmutatkozik karja hatalma, arcának ragyogása.
A gyermeknek pedig ez lesz a neve: „Emmánuel, vagyis velünk az Isten” (Mt 1,23). Mivel az Úr Máriával van, immár velünk is lehet – hisz az ő méhéből születik meg Emmánuel, Isten velünk-levésének szentsége.
3) „Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Önkéntelenül is az Ószövetség első könyvének egy részlete jut eszünkbe, ahol Isten a kiválasztott Ábrámnak rögtön a szövetségkötés után, ígéreteit megfogalmazva így szól: „Megáldalak, és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,2-4) Akit az Isten megáld, az maga is áldássá lesz mások számára – Máriára különösen is igaz ez. Hisz ő szüli a világra azt, akiben az ősbűn átkának helyébe Isten életadó áldása lép.
Az angyali üdvözlet tehát a kegyelem örömének körébe kapcsol bennünket, ami folytonosan megtapasztalhatóvá teszi, hogy az Isten velünk van. Ez az isteni jelenlét pedig áldás forrása lesz számunkra, amelynek erejében mi magunk is áldássá lehetünk másoknak.
Magyarok Nagyasszonya ünnepén mindezt magunkra is vonatkoztathatjuk. Hisz István király országfelajánlása, amely életszentségének, lelkületének, imádságainak legtökéletesebb gyümölcse, végső soron ebbe a máriás dinamikába kapcsolta bele nemzetünket. Isten velünk-levése bennünk történelmi ténnyé vált, valós tapasztalattá. Megannyi ínség, harc, bűn, széthúzás és megosztottság, legyőzés és bukás ellenére is még létezünk. Ennek csakis Isten velünk-levése lehet az oka, amely átvezet Himnuszunk első sorához: „Isten, áldd meg a magyart!” Máriában, az áldottban példát és közbenjárót kaptunk az áldás körébe, erőterébe való belépéshez.
Azt azonban már oly sokszor elfelejtjük, hogy ez a minket fenntartó, megtartó, éltető és megőrző áldás küldetést is jelent. Létünkkel áldássá kell válnunk a körülöttünk élők számára. Ha tövis, ha nehézség, ha feszültség terem körülöttünk, akkor nem töltjük be ezt a hivatást. Ha nem az öröm, a kegyelem örömének tanúi vagyunk, akkor a Nagyasszonynak tisztelői, alattvalói lehetünk, de gyermekei még nem. A kegyelemből fakadó öröm, az életadó áldás útját és küldetését kell magunkra vállalni, még ha az – Máriához hasonlatosan – a Kálváriára vezet is el bennünket. Ám csak így leszünk valóban „máriások”, vagyis a Nagyasszony vonásait magunkon hordók, akik túl minden kereszten, harcon, szenvedésen és halálon az életre, a békére, a teljes örömre juthatnak el.