"Aki hisz, soha nincs egyedül" – a Szentatya látogatása mottójához fűzte elmélkedését regensburgi homíliájában

Ezt látjuk itt most megvalósulni, mivel a hit egyesít bennünket. Isten öröme tölt el minket a teremtésért és azért, hogy együtt lehetünk. A Pápa utalt rá, hogy az újságok beszámolói alapján tisztában van azzal, hányan és milyen nagy erőfeszítéssel dolgoztak azon, hogy előkészítsék a szentmise helyét. Most fáradozásuknak köszönhetően a dombon áll a Kereszt, amely Isten jele a világ békéje számára. A Pápa most mindnyájuknak szívből jövő köszönetét fejezte ki. Isten fizesse meg százszorosan munkájukat. A Szentatya meghatottan vette tudomásul, milyen sok vállalat és magánszemély vett részt háza és kertje szépítésén is. Jóságukat szintén egy alázatos „köszönöm”-mel nyugtázta, hozzátéve, hogy amit tettek, nem pusztán szerény személyének szólt, hanem kifejezte a hit szolidaritását. Mindez az igazi emberség jele, amely abból születik, hogy hagyjuk megérinteni magunkat Jézus Krisztus által.
A hit gyűjtötte össze a szentmisére érkezett híveket. De miben is hiszünk, és mit jelent hinni? – tette fel a kérdést a Szentatya. Létezhet még a hit a modern világban? Ha figyelembe vesszük a középkorban szerkesztett teológiai „Summákat”, és azoknak a könyveknek a mennyiségét, amelyeket napjainkba is írnak a hit érdekében vagy ellene, akkor elbátortalanodunk, és arra gondolunk, hogy mindez nagyon bonyolult. A hit valóban magába foglalja az eget és a földet, a múltat, jelent és jövőt, az örökkévalóságot, ezért kimeríthetetlen. Központi magva azonban végtelenül egyszerű. Az egyház az Apostoli Hitvallásban foglalja össze a hit lényegét. Az ima, amelyet általában 12 részre osztják fel az Apostolok számának megfelelően, beszél Istenről, a Teremtőről, mindenek Kezdetéről, Krisztusról és üdvözítő művéről, egészen a halottak feltámadásáig és az örök életig. Valójában azonban a Credo mindössze három fő részből áll, és nem más, mint a keresztségi formula kibővítése, amelyet a feltámadt Úr bíz minden idők tanítványaira, amikor így szól hozzájuk: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében”.
A hit tehát egyszerű – hiszünk Istenben – az emberi élet kezdetében és végében. A hit mindig remény, annak a bizonyossága, hogy van jövőnk, hogy nem hullunk le a mélybe. A hit szeretet, mert Isten azt akarja, hogy szeretetet váljon „ragályossá” számunkra.
A Hitvallás nem egy elmélet összegezése, hanem a keresztség eseményében gyökerezik, amely nem más, mint Isten és ember találkozása. Isten, a keresztség misztériumában az ember felé hajol. Jézus Krisztus testvéreivé fogad bennünket, és Isten családjának gyermekeivé válunk. Aki hisz, tehát, soha nincs egyedül. Isten felénk jön, mi is induljunk el Isten és egymás felé. Ne hagyjunk soha magára senkit sem Isten gyermekei közül.
A Pápa ezután arra tért ki, hogy a felvilágosodás korától kezdve a tudomány egy része nagy erővel törekszik a világnak egy olyan értelmezésére, amelyben Isten feleslegessé válik. Eszerint Isten életünkben is szükségtelen lenne. De minden alkalommal, amikor úgy tűnik, hogy már majdnem sikerül ezt bebizonyítani, ismét kiderül, hogy Isten nélkül az emberre vonatkozó számítások nem voltak pontosak, mint ahogy nem voltak pontosak a világra, a világegyetemre vonatkozó számítások sem. Felmerül a kérdés, mi az, ami létezett kezdetben? A teremtő Ész, a Lélek, amely mindent működtet, vagy pedig a minden értelmet nélkülöző Irracionális az, ami rendezett világegyetemet hoz létre, benne az embert, értelmével. Az emberi értelem tehát mindössze az evolúció esetleges terméke lenne, tehát lényegében értelmetlen. Mi keresztények azt imádkozzuk: Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, Menynek és Földnek teremtőjében, tehát hisszük, hogy kezdetben volt az Örök Ige, az Ész és nem az Értelmetlen. Nem kell elrejtőznünk hitünkkel, nem kell attól tartanunk, hogy zsákutcába kerülünk. Örülünk, hogy ismerhetjük Istent.
A következő kérdés azonban az, hogy melyik Istenben hiszünk? A teremtő Lélekben, akitől minden származik. A Credo második része hozzáteszi, hogy ez a teremtő Ész egyben Jóság is és Szeretet. Isten nem hagyja, hogy a sötétben tapogatózzunk, hanem emberré lett. Isten olyannyira nagy, hogy megengedheti magának, hogy egészen kicsivé váljon. Isten annyira szeret bennünket, hogy hagyja magát Keresztre feszíteni, hogy az emberiség szenvedését elvigye egészen Isten szívéig. Ma, amikor ismerjük a vallás és az ész halálos betegségeit, Isten képének elpusztítását a gyűlölet és a fanatizmus következtében, fontos, hogy világosan megmondjuk, melyik Istenben hiszünk, hogy meggyőződéssel valljuk Isten emberi arculatát. Csak ez szabadít meg bennünket az Istentől való félelemtől, attól az érzéstől, amelyből a modern ateizmus született.
A Credo második része az utolsó ítélet képével zárul, a harmadik rész pedig a halottak feltámadásával. Az Ítélet szó szintén félelmet sugall, de vajon nem várjuk-e, hogy egy napon valóban igazságot szolgáltassanak minden ártatlanul elítéltnek, mindazoknak, akik egész életükön át szenvedtek, míg el nem nyelte őket a halál? Nem akarjuk-e, hogy a történelmen végigvonuló igazságtalanság és szenvedés, végül feloldódjék, és mindenki végleg boldog lehessen? – tette fel a kérdéseket a Szentatya.
Az utolsó ítélet erre utal: a történelem számos mozaikdarabja, amelyek látszólag értelmetlenek, egyetlen egységbe lesznek foglalva, ahol az igazság és a szeretet uralkodik. A hit nem félelmet akar belénk önteni, hanem rá akar ébreszteni felelősségünkre. Nem herdálhatjuk el életünket, nem élhetünk vele vissza, nem tarthatjuk meg pusztán magunk számára. Az igazságtalansággal szemben nem maradhatunk közönyösek. Fel kell ismernünk történelmi küldetésünket, és felelősen kell törődnünk üdvösségünkkel és a világ üdvösségével. Ha azonban kötelességérzetünk és aggodalmaink félelemmé válnak, emlékezzünk Szent János szavaira: „Ha vádol a szívünk, Isten nagyobb szívünknél: ő mindent tud”.
A Szentatya végül emlékeztetett rá, hogy szeptember 12-e Szűz Mária neve napja. Jó kívánságait fejezte ki mindazoknak, akiket Máriának hívnak, utalva rá, hogy Édesanyja és nővére is ezt a nevet viselte. Mária, Isten Anyja, a hívektől a Szószólónk nevet kapta, mivel ő jár közben értünk Istennél. Fogadjuk be Máriát, mint életünk vezércsillagát, aki bevezet bennünket Isten nagy családjába. Igen, mivel aki hisz, soha nincs egyedül!