Hagyjuk, hogy megérintsen minket Isten ujja -Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi huszonharmadik vasárnap evangéliumában csodás gyógyításról hallunk – Jézus ujjával érintve a süketnéma fülét és nyelvét, meggyógyítja őt. Az elbeszélés sok szempontból más, mint a szokott elbeszélések. Nem démonűzésről, megszabadításról van szó, hanem valóban testi gyógyításról. Nem kerül sor hitvallomásra sem a csoda előtt, sem a csoda után. Jézus az elé vitt beteget nem ott nyomban gyógyítja meg, hanem félrevonja a tömegből.
Mindezek okán az egyházatyák sokszor és sokféle allegória révén igyekeztek értelmezni ezt az elbeszélést. A tömegtől való félrehívást emberektől való elfordulásként s az Istenhez való, csöndben, magányban beteljesülő megérkezésként szemlélték. Ki kell lépni az emberi tömeg világából, hogy Istennel a lelki értelemben vett pusztában, a tömegen, városon kívül találkozva, megnyíljék az ember hallása, megoldódjon az ember nyelve. Ilyen értelemben a süketség minden a tömegben élő ember betegsége, mert az igazi, isteni kinyilatkoztatott igazságokat csak az hallja meg, aki kész úgymond kivonulni, és hagyni, hogy Isten nyissa meg lelke fülét. Az így megnyílt hallás – amelyből Szent Pál szavaival élve a hit fakad – végül aztán a nyelvet is megoldja, vagyis az evangéliumról való tanúságtételre indít. Amit az ember Isten csöndjében, magányában, megnyílt fülébe súgva hallott, azt immár a háztetőkről hangos és érthető hangon hirdeti, amikor visszatér az emberek közé.
Természetesen ez a jelképes értelmezés túlnő a konkrét szövegkörnyezeten, de mégis rávilágít az evangéliumi elbeszélés tengelyére, Krisztus és a süketnéma ember találkozására. Krisztus az orvos, aki nem kér, aki nem próbálkozik – hanem tekintéllyel parancsol: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Isten ő, nem emberi orvos. Aki pedig fogadja ezt a gyógyító jótéteményt, az újonnan nyert hallást és beszédet, az jelzi az elesett, önerőből gyógyulni képtelen embert. A kettő közötti fizikai találkozási pont Jézus ujja, Isten ujja, amely érintve gyógyít. Ezt az egyházatyák közül többen a Szentlélekkel azonosítják. Egy érdekes párhuzamos helyre hivatkoznak a szinoptikus evangéliumokban, ahol a vádlóinak Lukácsnál így felel Jézus: „ha Isten ujjával űzök ördögöt...” (vö. Lk 11,20); míg ez Máténál így hangzik: „ha Isten Lelkével űzök ördögöt” (vö. 12,18). Vagyis Isten ujja és Isten Lelke fogalmai egybeesnek. Isten és ember gyógyító találkozása tehát a Szentlélekben játszódik le, benne teljesül be.
Az evangélium záró mondata, amely a nép körében kiváltott visszhangot, hatást jelzi, megdöbbentő: „Csupa jót tett”. Sajátos vallomás ez, amely az evangéliumi kontextusban már előremutat Jézus és a farizeusok kibékíthetetlen konfliktusára, közvetve a perre s a keresztre feszítésre. Hiszen ezt olvassuk Jánosnál: „Jézus megkérdezte tőlük: «Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?» «Nem jótettedért kövezünk meg - felelték a zsidók -, hanem a káromlásért, azért hogy ember létedre Istenné teszed magadat.»” (Jn 10,32-34). Ez az állítólagos káromlás lesz a keresztre feszítés oka.
Ez Jézus sajátos drámája: megadja az embernek az esélyt a hallásra és a szólásra, máshol a látásra és a mozgásra, vagyis csupa jót tesz, ám mindez káromlásként, halálos ítéletért kiáltó bűnként áll az őt körülvevő írástudók és farizeusok előtt, hisz a Názáreti tekintélye, parancsoló, hatalmas ereje isteni önvallomás.
Ezen a ponton válik kitapinthatóvá az evangélium üzenete. Amíg Jézus csak beszél, kenyeret szaporít, tanít, szeretet-teli gesztusokat tesz, addig személye a többségnek kellemes, elfogadható, de mihelyst szemet, fület, ajkat nyit ki, döntésre kényszeríti az embert. A megnyílt füllel nem lehet nem hallani hangját, a megnyílt szájjal nem lehet nem hirdetni az ő szavát. A humánum értékei sokaknak elfogadhatók Jézusban, ám az isteni tekintély és az embert a végtelenre megnyitó hatalom már nem. Hányan voltak és vannak, akik épp ezt a tisztán emberit elfogadják Krisztusban, tanítónak, mesternek vélik őt – de azt már nem engedik, hogy ereje belépjen életükbe, Isten ujja megérintse hallásukat, szólásukat, egész életüket.
Pedig ezen múlik minden. Nem elég az „Uram, uram...”, nem elég az emberi tisztelet, nem elég a szimpátia, többre van szükség. Engedni kell, hogy Isten ujja megérintsen, s ezáltal olyasmit halljunk, amit önerőből nem hallhatnánk, ez pedig olyan szavakra indítson, amelyeket önmagunktól nem mondhatnánk. A szavak erejében, hitelében megroggyant bizalmú emberiségben legyünk képesek meghallani az egyedül hatalmas és üdvözítő szót; a harsogó és hangos, a szavak és betűk áradatában fuldokló világban tudjuk kimondani azt az egyszerű, mégis mindent legyőző és megmentő tényt, hogy ő, a fülünket s szánkat ujjával érintő Isten az út, az igazság és az élet.
Az evangélium figyelmeztessen: nem elég a „csupa jót” felismerni, nem elég Jézust így-úgy megközelíteni – arra van szükség, hogy Isten ujja, Szentlelke érintsen bennünket, s így meghalljuk a hallatlan, hallhatatlan és felfoghatatlan Isten szavát; s ki tudjuk mondani tanúságtételünk által a kimondhatatlant és kifejezhetetlent, az üdvösség evangéliumát.