Az olasz köztársasági elnök, Giorgio Napolitano önkritikájának visszhangja a helyi sajtóban

Az elmúlt napokban az olasz írott és elektronikus sajtó egyaránt sokat foglalkozik az 1956-os forradalommal, Giorgio Napolitano, olasz köztársasági elnök közelmúltban gyakorolt önkritikáját követően, amelyre a történelmi Olasz Kommunista Párt volt tagja kényszerült az 56-os magyar forradalommal kapcsolatban.
A „La Repubblica” – Köztársaság c. olasz baloldali, liberális napilap augusztus 30-i számában, a „Milyen súlya van annak a tévedésnek” c. vezércikkben Miriam Mafai kommentálja Napolitano elnök mondatát, amellyel elismerte: „56-ban (a szocialista) Nenninek volt igaza”. A magyar forradalmat leigázó szovjet megszállást követően Pietro Nenni, az olasz szocialisták vezetője ugyanis felmondta azt a közös akcióprogramot, amely csaknem 30 éve fűzte egymáshoz az olasz szocialista és kommunista pártot. Nenninek volt tehát igaza, aki a magyarországi események nyomán véglegesen szakított a marxizmus-leninizmus minden megnyilvánulásával, a proletárdiktatúra eszméjével, a Szovjetunióval. Tévedett viszont az Olasz Kommunista Párt, amely az 50 évvel ezelőtti drámai napok idején – az Unità akkori cikke szerint a barikádnak azt az oldalát választotta, amelyen a Szovjetunió állt, vagyis a tankok oldalát, amelyek vérbe fojtották a munkások és diákok felkelését, akik fellázadtak a diktatúra ellen. Az 56-os magyar forradalom kísértete még ma is kérdőre vonja azoknak a lelkiismeretét, akik akkor kommunisták voltak és nem volt bátorságuk, vagy nem rendelkeztek elegendő politikai éleslátással ahhoz, hogy elhatárolják magukat pártjuk álláspontjától – olvashatjuk a La Repubblica cikkében, amely idéz a jelenlegi olasz köztársasági elnök 50 évvel ezelőtt, pártja VIII. kongresszusán elhangzott beszédéből:
„A szovjet beavatkozás, azon túl, hogy megakadályozta, hogy Magyarországon a káosz uralkodjék és az ország az ellenforradalmi erők kezébe kerüljön, hozzájárult a világ békéjének megmentéséhez.” A magyar forradalomnak hosszú éveken át nem volt létjogosultsága az olasz kommunisták szótárában, akik azt az első időkben, mind az Unità hasábjain, mind a pártgyűléseken a „fehér terror” megnyilvánulásának, „ellenforradalomnak” nevezték. Az idő múlásával szemérmesen „magyarországi eseményekként” utaltak az 56-os magyar felkelésre. Csak 10 évvel később kerül sor nyílt törésre az OKP és a Szovjetunió között, amikor 1968-ban a „prágai tavaszt”, az emberarcú szocializmust követelő felkelést fojtották vérbe a kommunista nagyhatalom páncélosai.
Ugyancsak az augusztus 30-i számban, a „La Repubblica” 14-15 oldalán foglalkozik az 56-os magyar forradalommal, és Napolitano önkritikájával, felidézve a forradalom főbb eseményeit, főszereplőit, illetve az olasz belpolitika akkori képviselőinek reakcióit. Többek között idézi Pietro Ingrao a kommunista párt egyik vezéralakjának szavait, akinek hamarosan az Einaudi könyvkiadó gondozásában megjelennek visszaemlékezései, többek között az 56-os eseményekről is. Ingrao, aki 1947 és 1957 között az Unità igazgatója volt, az 50 évvel ezelőtti, október 25-i vezércikkében szintén ellenforradalomról tudósította olvasóit, és kiállt a szocialista forradalom védelmében, hangsúlyozva, hogy nincs harmadik választási lehetőség. A november harmadikáról negyedikére virradó katonai megszállást és az azt követő több ezer halottat látván, kételyek ébredtek benne, rádöbbenve, hogy tragédiáról volt szó. Ezért telefonált Palmiro Togliatti-nak, az OKP akkori főtitkárának, és találkozót kért tőle.
„Szürke, esős délután volt”- emlékezik Ingrao. Bizonytalanságomat látván Togliatti rendkívül hidegen fogadott. Azt mondta, hogy nem lehet haboznunk (állásfoglalásunkat illetően) és ezzel a mondattal vetett véget a beszélgetésnek: ’Ma egy pohár borral többet ittam.’ Nem volt erőm, hogy reagáljak szavaira” – fejezte be visszaemlékezését Pietro Ingrao, az olasz kommunisták napilapja, az Unità 50 évvel ezelőtti igazgatója. Számára a magyar forradalommal kapcsolatos történet „egy elmulasztott találkozó a történelemmel”. Döntő találkozóról lett volna szó, amely megváltoztathatta volna a baloldal sorsát és nemcsak Olaszországban. Szó sincs azonban megbánásról, mert a szónak Ingrao szerint sekrestyére utaló mellékíze van, szívesebben beszél saját tévedésének beismeréséről.
Az "Avvenire" c. katolikus napilap ugyancsak augusztus 30-i számában „Napolitano lojalitása a budapesti hősökkel szemben” c. cikkében üdvözli az olasz államfő önkritikáját. A katolikus újságíró hangsúlyozza: „Itthoni vitáinkon és az elkerülhetetlen polémiákon túl, érdemes lesz tekintetünket az áldozatok felé fordítani, a magyarokra és minden kelet-európai népre, akik megtapasztalták a kommunizmus barbárságát.” A cikk arra is emlékeztet, hogy a Hősök terén, 1989 júniusában egy fiatal, Orbán Viktor, aki később miniszterelnök lett, elég bátorsággal rendelkezett ahhoz, hogy felszólítsa a szovjet csapatokat: menjenek haza. Napolitanonak a magyarországi megemlékezések jó alkalmat jelentenek arra, hogy önkritikáját a valóságban is gyakorolja, anélkül, hogy utalást tenne az egyes olaszországi belpolitikai vitákra. Elég lesz, ha tisztelettel adózik Nagy, Maléter és a magyarok ezreinek emléke előtt, akiket a szovjetek gyilkoltak le. Elég lesz, ha csatlakozik a Történelem kórusához, amely bocsánatot kér – fejezi be a cikkét az Avvenire újságírója.
A „Libero” c. jobboldali lap cikkírója, Renato Farina, augusztus 25-én arra szólította fel az újság hasábjain Napolitano államfőt, hogy kérjen bocsánatot Magyarországtól. „A szabad és demokratikus világ nem felejtheti el a kommunista megszállók brutális kegyetlenségét. Jelenlegi államfőnknek természetesen nincs közvetlen felelőssége ezt illetően, de azok között volt Olaszországban, akik üdvözölték az elnyomást, hangoztatva, hogy ez mentette meg a világ békéjét.” Togliatti kommunista pártja történelmének legfeketébb foltjáról van szó, mivel a főtitkár „köztörvényes bűnözőknek” nevezte azokat a munkásokat és diákokat, akik a szabadsághoz való jogért haltak meg – írja Renato Farina.
Francesco Cossiga örökös szenátor, volt köztársasági elnök, a "Libero" szeptember 2-ai számában személyes emlékeit idézi fel. „Azt hiszem, jogom van beszélni, mivel tanú vagyok. A kereszténydemokrácia nevében üvöltöttem a tereken a szovjet megszállás ellen. A képviselőház tribünjén ültem, amikor Gaetano Martino, 50 évvel ezelőtti olasz külügyminiszter elítélte a katonai beavatkozást, és saját fülemmel hallottam, hogy a kommunisták, kórusban kiáltozták: „Éljen a dicsőséges Vörös Hadsereg!”