XVI. Benedek pápa az általános kihallgatáson Szent János apostol jelenéseinek könyvéről tartotta katekézisét

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa ismét János apostolnak szentelte katekézisét, ez alkalommal, mint a Jelenések könyvének Látnokáról elmélkedett róla. Beszédét azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy miközben sem a Negyedik Evangéliumot, sem az Apostolnak tulajdonított leveleket nem fémjelzi János neve, a Jelenések könyve négy alkalommal utal rá. Nyilvánvaló, hogy a Szerzőnek, egyrészt nem volt semmi oka arra, hogy elhallgassa nevét, másrészt azt is tudta, hogy első olvasói pontosan tudják majd azonosítani személyét. Azt is tudjuk, hogy már a harmadik századtól kezdve a szentírás tudósok feltették a kérdést, hogy ki is tulajdonképpen a Jelenések könyvének szerzője. Nevezzük tehát őt „Patmosz látnokának”, mivel alakja szorosan kapcsolódik az Égei-tenger e szigetéhez, ahol önéletrajzi tanúságtétele szerint tartózkodott. „Én, János, testvéreket és társatok Jézus Krisztusban, az üldöztetésben, a királyságban és az állhatatosságban, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéje és Jézus tanúsága miatt”. János éppen Patmosz szigetén „az Úr napján elragadtatásba” esett, nagyszabású látomásokban volt része, rendkívüli üzeneteket hallott, amelyek jelentős mértékben befolyásolták az egyház történelmét, és az egész nyugati kultúrát. Pontosan az ő könyvéből vettük át az „apokalipszis, apokaliptikus” szavakat, amelyek egy közelgő katasztrófa gondolatát idézik fel.
A Jelenések könyvét a hét ázsiai egyház – (Efezus, Szmirne, Pergamo, Tiatíra, Szárdesz, Filadelfia és Laodícea) drámai tapasztalatának tükrében értjük meg, amelyek az első évszázad végén csak nehézségek árán tudtak tanúságot tenni Krisztusról. János eleven lelkipásztori érzékkel fordul az üldözött keresztények felé, és arra buzdítja őket, hogy maradjanak szilárdak a hitben, és ne azonosítsák magukat a világgal. A Jelenések könyvének tárgya lényegében az emberi történelem értelmének felfedése, Krisztus halálából és feltámadásából kiindulva. János első és alapvető látomása a Bárány alakjára vonatkozik: mintegy megölve is ott áll a Bárány annál a trónnál, amelyen maga Isten ül. Ezzel János mindenekelőtt két dologra hívja fel a figyelmünket: először is arra, hogy Jézus, bár erőszakos tettel megölték, ahelyett, hogy földre roskadna, szilárdan áll a lábán, mivel feltámadásával véglegesen legyőzte a halált. Másodszor pedig Jézus, éppen, mivel meghalt és feltámadt, immár hiánytalanul részese az Atya királyi és üdvözítő hatalmának. A látnok ezzel azt akarja mondani, hogy bízzatok Jézusban és ne féljetek az üldöztetés ellentmondó hatalmától. A megsebzett és meghalt Bárány győzedelmeskedik, kövessétek Jézust, a Bárányt, az ő útján járjatok, akkor is ha most a Bárány gyöngének tűnik. Végül ő lesz a győztes.
A Jelenések könyvének egyik legfőbb látomása, az, hogy ez a Bárány kinyitja a könyvet, amelyet előzőleg hét pecsét zár le, amelyeket senki sem tudott feltörni. János egyenesen úgy jelenik meg, mint aki keserves sírásra fakad, mivel nem volt senki méltó arra, hogy kinyissa a könyvet és beletekintsen. Valószínűleg ez a sírás fejezi ki az üldöztetést szenvedő kis-ázsiai egyházak aggódását Isten hallgatásával szemben. A Pápa utalt rá, hogy mi is hasonló módon értetlenül állunk azokkal a nehézségekkel, meg nem értéssel és ellenséges érzületekkel szemben, amelyeket az egyháznak napjainkban a világ különböző részein el kell szenvednie. Olyan szenvedésekről van szó, amelyeket az Egyház nem érdemel meg, mint ahogy Jézus sem érdemelte meg a kínszenvedést. Ezek azonban egyrészt kinyilvánítják az ember gonoszságát, amikor hallgat a rossz sugallatára, másrészt arra mutatnak rá, hogy Isten irányítja a történelem eseményeit. Tehát csak az áldozati Bárány képes arra, hogy kinyissa a lepecsételt könyvet, és kinyilatkoztassa annak tartalmát. Csak ő adhat abból útmutatást és tanítást a keresztények életére vonatkozóan, a keresztények számára ugyanis, győzelme a halál felett annak a biztosíték arra, hogy egy napon ők is elnyerik a győzelmet. János ennek a vigasznak a nyújtására törekszik, ezért használ ilyen erőteljes és képzelettel teli nyelvezetet.
A Jelenések könyve látomásainak középpontjában állnak azok a nagy jelentőségű részek is, amelyek a Fiú gyermeket szülő Asszonyról szólnak, valamint azok a kiegészítő képsorok, amelyek a mennyekből letaszított Sárkányra vonatkoznak. A Sárkány, bár továbbra is üldözi az Asszonyt és többi gyermekét, már legyőzetett és veresége végül nyilvánvaló mindenki előtt. Ezért ujjonghatnak a vértanúk énekükben: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és királysága, s Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt. Legyőzték őt a Bárány vérével és tanúságának szavával, mert nem kímélték életüket mindhalálig. Örvendezzetek hát mennyek és ti, akik benne laktok!”
Láthatjuk tehát, hogy János bátorságot és bizalmat kíván csöpögtetni olvasóiba. Erőteljes és olykor nehezen érthető képsorainak nem az a célja, hogy egyfajta rejtvényfejtésre kényszerítsen, hanem az, hogy sugallja a biztos remény útját mindazok számára, akik bizalommal Istenre és Jézus Krisztusra hagyatkoznak. A Patmoszi Látnok ezáltal ragyogó látóhatárt nyit a keresztények számára, amely a mennyei Jeruzsálem látomásában éri el tetőpontját, ahol nem lesz többé „halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt”.
Ezért tehát János apostol Jelenéseinek Könyvét, nemcsak a szenvedésre való állandó utalás járja át – hiszen ez a valóság sötét oldala - hanem áthatják a gyakori dicsőítő énekek is, amelyek a történelem fénylő arculatát képviselik. A mennyei seregek így éneknek: „Alleluja! Az Úr, mindenható Istenünk, átvette az uralmat. Örvendezzünk, ujjongjunk és dicsőítsük őt! Elérkezett a Bárány menyegzőjének napja. Jegyese fölkészült: méltó volt arra, hogy ragyogó fehér gyolcsba öltözzék". Tipikusan keresztény látszólagos ellentmondással találjuk itt szemben magunkat – mondta katekézisében XVI. Benedek pápa. Az utolsó szó soha sem a szenvedésé, a szenvedés mindig egy átmeneti pont a boldogság felé, sőt a szenvedést már titokzatos módon átjárja a reménységből fakadó öröm. Ezért zárhatja könyvét János, a Patmoszi Látnok, a várakozás kifejezésével: „Jöjj el, Uram, Jézus! Ez a fohász gyakori volt az első évszázad egyházaiban. Szent Pál Korinthusiakhoz írt első levelében e fohász arám nyelvű formáját használja: Marana tha! Ez a fohász hangot ad a keresztény ember egyfajta türelmetlenségének, hogy mielőbb találkozhasson az Úrral, akinek életét és halálát szentelte. János segít abban, hogy eleven maradjon bennünk ez a vágy, ez a várakozás, túl mindazon a lehetséges megpróbáltatáson, amellyel életünkben találkozunk – fejezte be katekézisét a Szentatya a szerda délelőtti általános kihallgatáson.