Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi tizenkilencedik vasárnap evangéliumában részletet hallhatunk Jézus nagy eukarisztikus beszédéből, amely a János szerinti evangélium hatodik fejezetében szerepel. Az egész jézusi gondolat alapját az ószövetségi manna s az újszövetségi kenyér párhuzama, egyfajta szentírási tipológia adja, amely a választott nép történetében az idők teljességének, Krisztus megváltó művének előképét látja. Ezen tipológiák alapja mindig valamilyen hasonlóság – jelen esetben az égből való alászállás, s a kenyér éltető ereje, amely nélkül a választott nép elpusztul.
Ugyanakkor a tulajdonképpeni jelentés nem a hasonlóságban, hanem az eltérésekben bomlik ki – vagyis mindabban, amiben az új több, teljesebb a réginél, a megvalósult kép meghaladja az előképet. A különbségek közül ki kell emelnünk három szempontot: az eukarisztikus kenyér élő kenyér, nem tárgy, nem holt kenyér; az eukarisztikus kenyér nem csak megerősíti az életet, táplálja azt, de meg is adja neki az örök életet, vagyis ezt a földi életet megnyitja az isteni életre; és végezetül az eukarisztikus kenyér nem pusztán gabona lisztjéből, de Krisztusnak a szenvedésben megőrölt testéből támad.
E három pontban, amelyet jézus a vasárnapi perikópában kifejt, benne foglaltatik a katolikus egyháznak az eukarisztiára vonatkozó hite. Ennek a hitnek a forrása pedig az a sajátos jézusi önértelmezés, amely az Atya és a Fiú kapcsolatából, az Atya üdvözítő akaratából s a Fiú küldetéséből, engedelmességéből fakad. A középpont az Atya: ő küldi a Fiút, ő vonzza hozzá az embereket, s ő adja meg a hatalmat a feltámadásra a Fiúnak, hogy a hozzá megérkezőket életre keltse.
A kenyér, az újszövetség kenyere ennek a sajátos krisztusi identitásnak lesz megtestesítője, kifejezője és megvalósítója. Az Atyától való küldés többszörösen valósul meg ugyanis az Oltáriszentségben: jelzi azt a Szentlélek leszállása, hiszen a Lélek árnyékolta be Máriát, s ő így foganta Jézust – a pap is a Szentlelket hívja le az adományokra. Jelzi ezt azonban az eukarisztikus kenyér sajátos kiszolgáltatottsága, emberek kezébe való átadottsága. A pap s a hívő kezére van bízva, a végtelenül erős Krisztus kezeinkbe helyezi önmagát, mintegy újra kiszolgáltatottá válik minden egyes szentmisében.
Azonban ez az eukarisztikus kenyérben megvalósuló sajátos gyöngeség a leghatalmasabb erőt hordozza magában. Hiszen abban beteljesül az Atya akarata: Krisztushoz jönnek az emberek, hozzá vonzódnak, s vele eggyé válva életük lesz, feltámadnak már itt a földön az elesettségből, a fásultságból, az árnyak hatalmából. Amikor a zsidók egy olyan földön vándoroltak keresztül, ahol nem volt víz, nem volt termőföld, ezért nem lehetett gabonát termeszteni, tudták nagyon jól, hogy mit jelent a manna – az életnél is többet: a jövő reményét, az úti erősítőt, amely nélkül az isteni ígéretek megvalósulásának földjére soha nem érhetnek el.
Mi, keresztények, az eukarisztikus kenyér közössége azonban talán már túlságosan is otthonossá tettük ezt a titkot életünkben. Talán mi már nem érezzük át oly elevenséggel, mennyire rászorulunk ennek a mennyei kenyérnek az erejére. Holott a világ, amely körülvesz bennünket, amely olyannyira sugározza felénk a jólétet vagy annak vágyát, valójában termőföld és víz nélküli pusztaság. Termőföld nélküli, mert hiányzik belőle az a belső erő, termékenység, amely a szellem gyümölcseit meghozná, amely képes lenne az emberi lét legnagyobb, legmagasztosabb alkotásait létrehozni. Víz nélküli puszta, mert nem tud felüdíteni, felfrissíteni s életet fakasztani bennünk. A viruló, életerősnek tűnő felszín mögött oly sok a holt terület, az élettelen emberi gondolat, alkotás, tevékenykedés.
A krisztusi kenyérnek van meg az ereje arra, hogy mintegy belülről éltessen bennünket, belevonva bennünket a szentháromságos dinamikába – az Atya szeretete, irgalma, akarata, a Fiú küldetése és engedelmessége, a Szentlélek kegyelmi működése – áthasson bennünket egy olyan vitalitással, amelytől emberi létünk a maga mélységeiben alakul át. Megvalósul a Szentírás szava: az ilyen ember bensejéből „élő víz forrása fakad”.
Mihez van erre szükség? Sokkal kevesebbre, mint gondolnánk – hiszen Istené a kegyelmi kezdet, ő vonz, ő hív. És sokkal többre, sem mint azt sejthetnénk – hisz ez a kenyér Jézusnak az életébe került, így nekünk életünk odaajándékozásával, Isten ügyéért való odaáldozásával kell válaszolnunk rá. Mindez a ráhagyatkozás dinamikája – elfogadni, hogy Isten ereje a döntő, nem a mi erőlködésünk; és elfogadni, hogy az ő kezébe kell helyezni mindent.
Ám ezt világosan kell látunk, mert csak így lesz az eukarisztikus kenyér az, ami: communio, közösség Isten és ember, ember és ember között, amely a Szentháromság benső életéből fakad. Azonban ez az ember igazi távlata, ez az emberi élet igazi lehetősége: a teljesség ígérete, a tökéletesség útja. S mindennek gyújtópontjában, szentségi szívében ott él az Eukarisztia, a nem holt, hanem élő, éltető, feltámasztó kenyér. Őt ünnepeljük, valljuk meg, s belőle éljünk minden nap!