Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Augusztus hatodikán Egyházanyánk Urunk Színeváltozásának ünnepét üli. Az idei évben ez a nap vasárnapra esik – vagyis az évközi tizennyolcadik vasárnap olvasmányai helyett a Színeváltozás evangéliumi szakasza hangzik majd fel templomainkban a hétvégén.
Ez a perikópa az olvasmányos rend ősi hagyománya szerint a nagyböjti időszak elején szerepelt, amíg a Színeváltozásnak nem volt külön, önálló ünnepe, akkor halhattunk erről a csodás eseményről. Abban a meghatározott liturgikus-lelki szövegkörnyezetben jól érthető az evangéliumi szakasz üzenete: nagyböjtben, amikor a böjt, az önmegtagadás és az Urunk szenvedésére való emlékezés időszakát éljük, felcsillantja számunkra Krisztus húsvéti dicsőségének, erejének, győztes hatalmának fényét. Azt is mondhatnánk, hogy egyfajta húsvéti előíz, az ünnep elővételezése ez, hogy ne feledjük: a böjt időszaka végső soron az örömre és a győzelemre készít elő. Az augusztusi ünnep azonban már nem így áll szemeink előtt. Az olvasmány és a szentlecke is inkább – túl Húsvéton – Krisztus mennyei uralmára, erejére irányítják figyelmünket.
Az evangéliumnak furcsa motívuma Illés és Mózes megjelenése. Ők nem csak statikus szereplők, hanem beszélgetnek Jézussal. Kettejük alakjának sokféle értelmezést adtak már, egy azonban bizonnyal közös bennük: az a két ószövetségi férfi Mózes és Illés, aki nem úgy halt meg, mint a többiek. Mindkettejük halála csodálatos természetű volt.
Mózesről ezt olvassuk: miután Isten megmutatta neki a Nebo hegyéről az Ígéret földjét, ahová már nem léphetett be, „akkor ott, Moáb földjén meghalt Mózes, az Úr szolgája, az Úr ígérete szerint. (Az Úr) Moáb földjén, a völgyben temette el Bet-Peorral szemben. De sírját nem ismeri senki, mind a mai napig.” (MTörv 34,5-7a)
Illés eltávozásáról pedig így számol be a Szentírás: Illés Elizeussal volt úton. „S történt, amint mentek és beszélgettek, egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe.” (2Kir 2,11)
Az Ószövetség két nagyja az emberek szemétől rejtve, csakis az Úr jelenlétében élte át a földi lét utolsó, nagy pillanatát. Mindkét esetben Isten maga gondoskodott testükről – Mózesét az Úr temette el, Illését pedig a tüzes szekér ragadta el. Nem véletlen, hogy mindig is voltak olyan misztikus vélemények, hogy ők ketten tulajdonképpen nem is haltak meg igazán, hanem csak úgymond „eltávoztak”. Ezért is várták sokan Illés második eljövetelét – hisz ez nem reinkarnációt vagy feltámadást, hanem a misztikusan elragadott próféta visszatérését jelentette volna.
Ezért nem csoda, hogy sok egyházatya meg volt győződve róla, hogy ez a két férfi Jézussal az ő haláláról beszélgetett. Az Ószövetség két isteni halálon átlépett férfija a Megváltóval beszélget az ő emberi élet szerinti utolsó pillanatáról. Nem véletlen, hogy Jézus nem mondja el „megdicsőülése szemtanúinak” (vö. 2Pét 1,16), miről is váltottak szót, s nem véletlen az sem, hogy parancsot ad az esemény titokban tartására egészen feltámadásáig a holtak közül (vö. Mk 9,9). A halál, a jézusi, Isten kezébe helyezett megváltói halál érthetetlen lett volna az apostolok számára – úgy álltak volna ott tanácstalanul és értetlenül, mint Elizeus, aki mellől elragadtatott Illés, vagy mint a zsidók, akik számára Mózes halálának a legfőbb titka az volt, hogy a sírját nem találták végül sehol. Ez az emberi magatartás meg is valósul Húsvét hajnalán, amikor mindenki Jézus sírját, holttestét keresi, zavarodottan, értetlenül.
A halál, a krisztusi halál titka csak a menny felől érthető meg, a föld felől nem. Arról Jézus beszélgethet Illéssel és Mózessel, a két nagy ószövetségi tanúval, de a még Húsvét előtt álló, értetlen apostolokkal nem. A titok tengelye pedig nem más, mint amit az Atya kimond a Színeváltozás során: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” (Mk 9,7) És mit mond ez a szeretett, az engedelmessége, a feltétlen Atyára való hagyatkozásra révén tökéletes Fiú? „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,6) Az élet útja a hit. A hit által van életünk elrejtve Istenben, s ez az élet már nem ismeri meg a halált. A hit s az abból fakadó kegyelmi élet révén eltávozásunk mózesi, illési lesz. Isten keze tart meg bennünket a halál pillanatában, s Isten keze őrzi testünket is a feltámadásig. Életünk nem megsemmisül, hanem Istennek megtisztító, megedző és megnemesítő tüze ragadja azt el magával az égig.
Jézus Színeváltozásában tehát az emberlét távlatának csodás feltárulását is ünnepelnünk kell. Ebben a szent történésben megmutatkozik az az Isten által elénk tárt titok, amely földön való ittlétünket megváltoztathatja. Ha megértjük, mily nagy a hivatás, amely osztályrészünkül jutott, mily gazdag az ország, amelynek Krisztus feltámadásának erejében örökösei lettünk, akkor más szemmel kell tekintenünk ittlétünk, evilági zarándoklásunk minden pillanatára, minden lépésére, gondolatára, érzésére, tettére. Hiszen minden, ami körülvesz bennünket, kinő a végesség s az ideiglenesség kereti közül, mivel bennünk, életünk művének megalkotásában az öröklét távlatait nyeri el. Mindennek újfajta súlya és jelentősége lesz. Semmi sem lesz többé lényegtelen, fölösleges vagy véletlen – mindennek mélyén a titok él majd. Harcok és bukások, küzdelmek és győzelmek, nagyságunk és gyarlóságaink, jó tetteink és mulasztásaink mind-mind Istentől kapott értelemmel telnek el. Az élet ízessé, izgalmassá és lebilincselővé válik – mert nem arról van szó többé, hogy van egy ittlétünk, s a sorompó túloldalán – ha hiszünk – lesz egy odaát-létünk; hanem ez a második az elsőből nő ki. Ittlétünk és odaát-létünk a csíra és a növény, a hit bizonyossága a remélt valóságban és a beteljesedés.
Urunk Színeváltozása ezért hát életünk színének elváltozását is jelenti. Ahogyan Krisztusra igaz volt, hogy ruhája páratlanul ragyogó fehérré lett, úgy mireánk is igaz: Krisztusban elrejtett életünk ezután a hitbeli „színeváltozás” után fénnyé, világossággá lesz. Nem csak önmagunkért, de minden emberért.