"A nyáj és a Krisztus által rendelt pásztorok közösen, Krisztus, a jó Pásztor szellemében
találják meg önazonosságukat" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról
Múlt vasárnap hallhattuk
az apostolok kiküldéséről szóló evangéliumi szakaszt, most pedig, az évközi tizenhatodik
vasárnap evangéliumában az evangélista beszámol az apostolok visszatértéről. A perikópa
egész hangvétele bensőséges, nagyon is emberi. Egyfelől szinte kiérződik a szavakból
az apostolok megilletődöttsége, lelkesültsége, de mindenek előtt a rengeteg élmény
öröme, de ugyanakkor fáradtsága is. Másfelől ott áll Jézus, aki oly nagy figyelemmel,
érzékenységgel fogadja az apostolokat. Meghallgatja beszámolóikat, azután pedig félrehívja
őket, hogy magukban legyenek, a néptől távol, hogy pihenjenek egy kicsit. Ezen
mondhatni baráti hangulatú elbeszélést az evangéliumban kiegészíti egy másik szint.
Ha ezt az elsőt, Jézus és az apostolok újratalálkozását nevezhetjük „belső történésnek”,
akkor a perikópa második részét, a nép Jézus után sietését, a pásztor nélküli juhok
képét tekinthetjük „külső történésnek”. A kettő látszólag nem kapcsolódik össze, hisz
az elsőben az apostolok igehirdetése áll a középpontban, a másodikban pedig Jézus
tanítja a népet, mintegy tudatosan elvonva az embereket az apostoloktól, hogy ők nyugodtan
megpihenhessenek. Azonban a szakasz e két szintje összeér egymással Jézus érzésében:
„megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” (Mk
6,34) A Megváltó a népnek erre az elesettségére, kiszolgáltatottságára teljes lényével,
személyének végső odaajándékozásával válaszol: önmagát áldozza fel, hogy a népnek
legyen pásztora. Önmagát nem véletlenül nevezi hát a jó Pásztornak (vö. Jn 10,11.14).
Ez a kép, a juhot vállára emelő, gyógyító, megmentő pásztor képe az egyik legelevenebb
bibliai hasonlat, amelyet az ősegyház Krisztus ábrázolásában használ. A jó pásztor
szüntelenül visszaköszön a katakombák freskóin, szobrokon. Már az apostolok is,
akik Húsvét fényében szemlélik a Mestert, használják ezt a hasonlatot Jézusra. A zsidókhoz
írt levél a „juhok nagy pásztorának” (vö. Zsid 13,20) nevezi Jézust, Péter
apostol első levelében pedig a „legfőbb pásztorként” (vö. 1Pét 5,4) írja le
őt. Az emberi összetörtségre, vágyra, keresésre – a pásztor nélküli juh állapotára
– Krisztus azzal válaszol, hogy önmagát teszi pásztorrá. Azonban az Üdvözítő figyelme,
szeretete és gondoskodása felismerteti vele, hogy az ő pásztori szolgálata, amelyet
megtestesült Istenként az emberekért végez, a feltámadás és a mennybemenetel után
már nem folytatható ugyanúgy. Itt érkezünk el evangéliumi szakaszunk két részének
találkozási pontjához. Jézus azt akarja, hogy a lelkesült, élményekkel teli apostolok,
a „küldöttek” nőjenek bele a pásztori szolgálatba, Isten kegyelmétől segítve váljanak
továbbvivőivé az emberi történelemben annak a küldetésnek, amelyet átruház rájuk a
Mester. Amikor ő már nem fogja emberi személyében pásztorolni nyáját, akkor legyenek
ők – s a kézföltétel általi utódaik – azok, akik teljes életükkel, teljes önátadásukkal,
teljes emberségükkel pásztoraivá válnak a nyájnak, szolgálóivá és útmutatóivá lesznek
a sok kérdés és vágy végső válaszának. Ezzel Krisztus sajátos módon kijelöli az
egyház pásztori alapszerkezetét, amelyet II. János Pál pápa így foglal össze a Pastores
dabo vobis k. szinódus utáni apostoli buzdítása elején: „«Szívem szerinti
pásztorokat adok nektek.» Jeremiás próféta e szavai által Isten megígéri népének,
hogy soha nem hagyja őket pásztorok nélkül, akik összegyűjtik és vezetik ezt
a nyájat: «És pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék
őket; és nem félnek és nem remegnek többé» Az Egyház, Isten népe, mivel
e prófétai üzenet beteljesedését szüntelenül tapasztalja, örömmel ad hálát
az Úrnak, bizonyosan tudván, hogy ezen ígéret eleven, végső és tökéletes beteljesedése
Jézus Krisztus, aki azt mondta: «Én vagyok a jó pásztor», s Ő maga, a juhok nagy pásztora
apostolaira és utódaikra bízta Isten nyája legeltetésének szolgálatát.”
(PDV 1) Krisztus pásztori életáldozata s a pásztori szolgálat egyházban való továbbadása
nem csak pusztán egy prófécia beteljesedése, amely fölött örömet és hálát kell éreznünk,
hanem egyszersmind az egyházi lét egyik alaptörvényének képes megjelenítése. Egyházon
belüli fegyelem és rend, vezetés és engedelmesség dinamikája, szolgálat és hatalom
kettőssége ebben a képben sajátos kifejtést nyer. Nem árt időnként erről elgondolkodnunk.
Hisz az egyház számára alapvető a közösség, a közösségi identitás megőrzése. Ennek
pedig olyan jelei vannak – Oltáriszentség, liturgia, egyházi engedelmesség stb. –
amelyek elválaszthatatlanok a papság és a hívők viszonyának helyes megélésétől. Bizonyára
nagyon sok nehézség mutatkozik napjainkban, hisz – mint az Yves Congar megjegyezte
– régebben a laikátust nem tudtuk meghatározni, a papság szerepe világos volt, ma
azonban éppen fordítva van. Tudjuk, hogy a világi híveknek mennyire elkötelezett krisztusi
életet kell élniük, mi módon részesülnek a megkereszteltek általános papságában s
az abból fakadó küldetésben. Ugyanakkor a pásztorok mintha nehezebben lelnének saját
identitásukra. Van, aki a külső formákban, van, aki a kemény kezű vezetésben, van,
aki a tanításban, van, aki a spiritualitás területein – olykor eltúlzott önállítással
– próbálja identitását meghatározni. Éppen ezért napjainkban kiemelt és közös felelősségünk,
hogy a nyáj és a Krisztus által rendelt pásztorok közösen, Krisztus, a jó Pásztor
szellemében találják meg önazonosságukat, nem az alá-fölérendeltségben, hanem abban
a sajátos dinamikában, amely áthatja s mozgás közben a helyes irányban tartja az egyház
életét, útját a legfőbb Pásztor, Krisztus felé.