2006-06-01 17:16:30

Legyen meg bennünk a bátorság ahhoz, hogy Pünkösdöt ne csak ünnepeljük, de teljes valónkkal át is éljük!- Török Csaba atya elmélkedése


Pünkösdvasárnap különös ünnep, hiszen ilyenkor nem az evangélium, hanem az első olvasmány beszéli el a tulajdonképpeni eseményt, a Szentlélek leszállását – ami nem is csoda, hiszen az evangéliumok időíve, amely a mennybemenetellel zárul, még csak ígéretként, elküldendőként szólhat a Szentlélekről. Ezen ténynek azonban van egy különös gyakorlati folyománya: mind szentleckéből, mind evangéliumi szakaszból két lehetőséget sorol fel az olvasmányos könyv, szabadon hagyva a választás lehetőségét. Ezért mostani elmélkedésünkben mi nem az evangéliumi szövegtől, hanem a mindenhol bizonyosan közös első olvasmánytól, az Apostolok Cselekedetei könyvének Pünkösd-leírásától indulunk.
“Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen.” (ApCsel 2,1) Jézus Mennybemenetele közelről érintette a tanítványokat. Ők, akik még a Mester földi ittléte alatt is folyton meginogtak, elbizonytalanodtak és gyengének bizonyultak, most nélküle kell, hogy helyt álljanak. És nem pusztán helyt kell állniuk, megvédeniük azt, amit addig elértek, hanem túl is kell azon lépniük, hisz Jézus hatalmas feladatot bíz rájuk: „Menjetek el a világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15) – halhattunk mennybemenetel vasárnapjának evangéliumában. Az evangéliumot hirdetni – nem csak a zsidóknak, nem csak az embereknek, hanem minden teremtménynek! Micsoda feladat ez! Mekkora hatalom és erő kell hozzá! Hogy lesz erre képes ez a maréknyi „kicsinyhitű” csapat?
„Nem hagylak árván titeket!” (Jn 14,18). Jézus az Utolsó Vacsorán felhangzott drámai hangvételű beszédében kettős ígéretet tesz, kétféleképpen szándékozik megóvni tanítványait:

Ez a kettős ígéret: Krisztus második eljövetele és a Szentlélek leszállása egyszersmind az Egyház ígérete is, amely az Utolsó Vacsorán az Eucharisztia alapításával már titokzatos módon jelen van, Krisztus oldalsebéből megszületik, de szükséges még a halál után a feltámadás és a pünkösdi esemény, hogy testet öltsön az emberi világban. Ennek az ígéretnek az erejében indultak vissza a Mennybemenetel hegyéről a tanítványok Jeruzsálembe. Visszatérve a városba felmentek az emeleti terembe, az Utolsó Vacsora és a kettős ígéret adásának a helyére, és ott „mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt” (ApCsel 1,14). Az ígéret helyén emlékeznek az ígéret adására és várnak az ígéret beteljesedésére.
Ebben a zárt teremben, ebben az első kis közösségben beérik Pünkösd napja. Elrejtve a világ szeme elől, teljes csöndben, szenvedésen és félelmeken, kereszten és tagadáson keresztül születik meg, érkezik a napvilágra az Egyház. Íme, a Pünkösdi vajúdás, az előkészület, a tíznapos Pünkösdvárás szíve: az emeleti teremben az apostoloknak meg kell tanulniuk a csöndben is hallani, immár nem testi füleikkel, hanem lelki fülükkel. Így lesznek képesek a Szentlélek tanításának befogadására. Ugyanakkor vissza kell térniük önmagukba, önnön közepükbe, létük szívébe, hogy így a Lélek eszükbe juttathasson mindent, amit Jézus mondott nekik, s ami most talán elfedve, elfeledve hever szívük valamelyik zugában, amelyet csak a szemlélődés és magába fordulás tud megnyitni (vö. Jn 14,26).
Pünkösd így nem csak egyházi-ünnepi megemlékezés, de egyszersmind meghívás is abban a szentlelkes belső utazásban való részvételre, amelyen az apostolok is átmennek. Bennünk is csöndön, kudarcon, önmagunkba térésen át kell a világra jönnie annak a krisztusi embernek, akit a Szentlélek alakít ki RealAudioMP3







All the contents on this site are copyrighted ©.