XVI.Benedek pápa beszéde az auschwitzi és a birkenaui koncentrációs táborban tett látogatásakor

Szinte lehetetlen beszédet mondani ezen a szörnyű helyen, amely az Isten és az ember ellen elkövetett bűntények halmazának helye, és amelyhez nincs fogható a történelemben. Különösen nehéz azonban egy kereszténynek, egy Pápának, aki Németországból jön – kezdte beszédét XVI. Benedek pápa. Egy ilyen helyen csak csöndben állhatunk, és ez a csönd egy belső kiáltás Isten felé: Uram, miért hallgattál?
Hogyan tudtad mindezt eltűrni? És ebben a belső csöndben mélyen meghajolunk mindazok végtelen sora előtt, akik itt szenvedtek és meghaltak. Ez a csönd ugyanakkor hangos bocsánatkéréssé válik és kiáltássá az élő Istenhez, hogy soha többé ne engedjen meg ehhez foghatót.
XVI. Benedek pápa felidézte, 27 évvel ezelőtt, 1979. június 7-én II. János Pál pápa itt mondott szavait: „Ma zarándokként jövök ide. Ismeretes, hogy már hányszor felkerestem ezt a helyet, számtalanszor lementem Maximilián Kolbe halálzárkájába, és megálltam a kivégzési fal előtt, keresztülmentem a birkenaui krematórium romjai között. Nem tehettem volna meg, hogy ne jöjjek el ide Pápaként”.
II. János Pál, mint a lengyel nép fia jött el ide. Ma én vagyok itt, a német nép fia, és ezért hozzá hasonlóan ezt mondom: nem tehettem volna meg, hogy ne jöjjek el ide. El kellett jönnöm. Kötelességem volt az igazsággal szemben, azok miatt, akik itt szenvedtek, kötelesség volt Isten előtt, és II. János Pál utódaként, és mint a német nép fia. Annak a népnek a fia, akik felett bűnözők egy csoportja hazug ígéretekkel, a terror erejével és megfélemlítéssel megszerezte a hatalmat. Így népünket kihasználhatták pusztító és uralomra törő vágyaik eszközeként. A Szentatya utalt rá, hogy mint München-Freising püspöke 27 évvel ezelőtt eljött ide II. János Pál kíséretében, majd 1980-ban egy német püspöki delegációval járt itt.
Ez a hely az emlékezet helye, de a múlt soha nem teljesen csak múlt. Mindnyájunkat érint és megmutatja melyik az az út, amelyre nem szabad többet lépnünk. II. János Pál pápához hasonlóan én is végigjártam az utat az emléktáblák között, ahol belorusz, cseh, német, francia, görög, héber, horvát, olasz, jiddis, magyar, holland norvég, lengyel, orosz, cigány, román, szlovák, szerb, ukrán, spanyol és angol nyelvű feliratok emlékeztetnek az áldozatokra. Ezek az emléktáblák az emberi fájdalomról szólnak. A héber nyelvű felirat arra emlékeztet, hogy a Harmadik Birodalom urai teljes egészében ki akarták irtani a zsidó népet, ki akarták törölni őket a föld népeinek sorából. Izrael elpusztításával ki akarták tépni azokat a gyökereket is, amelyekre a keresztény hit épül, és azt az erős, az emberi uralomba vetett hittel akarták felcserélni. Az orosz felirat felidézi azoknak az orosz katonáknak az emlékét, akik végtelen nagy számban áldozták fel életüket a nemzeti szocialista terror rendszerével való összeütközésben: felszabadították a népeket egy diktatúra alól, majd arra használták fel őket, hogy ugyanazokat a népeket egy új, Sztálin nevéhez fűződő, kommunista ideológiára épülő diktatúrával igázzák le.
A Szentatya felidézte Edith Stein, Szent Terézia Benedikta alakját, aki keresztényként és zsidóként elfogadta, hogy vértanúhalált haljon a náci koncentrációs táborban népével és népéért.
Ezek az emlékek felrázzák szívünket. Nem gyűlöletet szítanak, hanem éppen arra figyelmeztetnek, hogy milyen rettenetes a gyűlölet műve. Hála Istennek, az emlékezet megtisztításával, amelyre ez a szörnyű hely késztet bennünket, nő azoknak a kezdeményezéseknek a száma, amelyek határt akarnak szabni a gonosznak és meg akarják erősíteni a jót. Az előbb megáldottam a Párbeszéd és Ima központot, mondta a Szentatya, majd felsorolta azokat az intézményeket, amelyek Auschwitzban működnek a kiengesztelődés, a szeretet győzelme érdekében.