A Pápa homíliája a Krakkó melletti Blonie térségen bemutatott vasárnap délelőtti ünnepi zárószentmisén

"Galileai férfiak, mit álltok itt égre emelt szemekkel?" - kezdte homíliáját XVI. Benedek pápa vasárnap délelőtt a Krakkó melletti Blonie térségen bemutatott ünnepi zárószentmisén. A kérdés két magatartásformára utal, amely az ember életének két valóságához, földi és mennyei világához kapcsolódik. Miért vagytok a földön? Azért, mert a Teremtő helyezett ide bennünket, mint teremtő művének koronáját. A mindenható Isten, miután a semmiből megteremtette a világmindenséget, életre hívta az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. Felruházta az Istengyermek méltóságával és a halhatatlansággal. Az ember azonban eltévelyedett, visszaélt a szabadság ajándékával és nemet mondott Istennek. Ezáltal saját magát olyan létre ítélte, amelybe belépett a gonosz, a bűn, a szenvedés és a halál. Isten azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe és közvetlenül belépett az emberi történelembe, amely ezáltal az üdvösség történetévé lett. A földön élünk, itt visszük véghez a mindennapi élet széles mezején a jót, mind anyagi, mind lelki téren. Itt tapasztaljuk meg a zarándokok fáradságát a cél felé vezető, egymást keresztező utakon, kételyek, feszültségek, bizonytalanságok között, de annak mély tudatában, hogy ez az út előbb utóbb véget ér. És ekkor felmerül a kérdés: a föld, ahol élünk, végső elrendeltetésünk? – tette fel a kérdést a Szentatya, majd a másik, a mennyei valóság elemzésére tért rá.
Az Apostolok az eget figyelték, mert tekintetükkel elkísérték a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztust, aki felment a mennybe. Nem tudjuk, hogy abban a pillanatban tudatára ébredtek-e annak a ténynek, hogy szemük előtt egy csodálatos, végtelen látóhatár nyílt ki, amely az ember földi zarándokútjának végső célpontja. Talán csak Pünkösdkor értették meg, a Szentlélek megvilágosító hatására. Számunkra azonban az a kétezer évvel ezelőtti esemény jól értelmezhető. Arra kaptunk meghívást, hogy a földön maradva szegezzük tekintetünket az égre, figyelmünket, gondolatainkat és szívünket irányítsuk Isten kimondhatatlan misztériuma felé. Arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk az isteni valóság felé, amelyre az ember teremtése kezdetétől fogva irányul, mivel ott található életünk végső értelme – mondta XVI. Benedek pápa, majd így folytatta homíliáját: „Kedves Testvérek! Mély meghatottsággal mutatom ma be a szentmisét a krakkói Blonie térségén, ahol II. János Pál pápa több alkalommal is celebrált szentmisét szülőhazájában tett felejthetetlen apostoli látogatásai során. Ez számára minden kétséget kizáróan mindig rendkívüli esemény volt.
Itt gondolatban és szívében visszatért hite és egyházi szolgálata gyökereihez és forrásaihoz. Innen látta Krakkót és egész Lengyelországot. Első lengyelországi zarándoklata során, 1979. június 10-én, homíliája végén ezeket a szavakat mondta:
„Engedjétek meg, hogy mielőtt elbúcsúzom tőletek, még egyszer Krakkóra tekintsek, erre a városra, amelynek minden köve, minden téglája olyan kedves számomra. És hogy innen még egyszer Lengyelországra tekintsek...”
Az utolsó szentmisén pedig, amit itt 2002. augusztus 18-án mutatott be, ezt mondta szentbeszédében: „Hálás vagyok, hogy meghívtatok, látogassam meg az én Krakkómat, és köszönöm a vendéglátást.” Most magamévá teszem és megismétlem ezeket a szavakat – mondta XVI. Benedek pápa: szívből megköszönöm a meghívást és a vendéglátást. Krakkó, Karol Wojtyła és II. János Pál városa, az én Krakkóm is!” És Krakkó kedves a keresztények végtelen seregének szerte a világon, mivel tudják, hogy II. János Pál ebből a városból, a Wawel dombjáról, érkezett a Vatikán dombjára, „egy távoli országból”, amely ennek az eseménynek köszönhetően, kedves lett mindenki számára.
Pápaságom második évének kezdetén szívemben éreztem szükségét annak, hogy eljöjjek Lengyelországba és Krakkóba, mint zarándok, Elődöm nyomában. Be akartam lélegezni Hazája levegőjét. Meg akartam nézni azt a földet, ahol született és felnőtt, hogy magára vállalja Krisztus és az egyetemes egyház iránti fáradhatatlan szolgálatot. Mindenekelőtt találkozni akartam az emberekkel, honfitársaival, meg akartam tapasztalni hiteteket, amelyből életerejét merítette és meg akartam győződni hitetek szilárdságáról. Imádkozni akarok Istenhez, hogy őrizze meg bennetek a hit, remény, szeretet örökségét, amelyet II. János Pál az egész világnak és különösen nektek hagyott.
A hit egy rendkívül személyes emberi aktus, amely két dimenzióban valósul meg. Hinni mindenekelőtt azt jelenti, hogy igazságként elfogadjuk mindazt, amit értelmünk nem tud maradéktalanul felfogni. El kell fogadni azt, amit Isten kinyilatkoztat magáról, rólunk és a körülöttünk lévő valóságról, a láthatatlan, kimondhatatlan és elképzelhetetlen valóságról is.
Ez lehetővé teszi, hogy eljussunk a misztériumhoz, amelybe létünk merül. Nehéz elfogadni az értelemnek ezt a korlátozását. És éppen itt nyilvánul meg a hit második dimenziója: - az, hogy ráhagyatkozunk egy rendkívüli személyre – Krisztusra. Fontos, hogy miben hiszünk, de még fontosabb az, Akiben hiszünk.
Karol Wojtyła Péter székébe való megválasztásával együtt, földetek is a Jézus Krisztusba vetett hit rendkívüli tanúságtételének helyévé vált. Ez a hivatásotok mindig időszerű, különösen Isten szolgája boldogemlékű halála óta.
Én is, XVI. Benedek, II. János Pál utóda, arra kérlek benneteket, hogy tekintsetek a földre és az égre, - Krisztusra, aki kétezer éve a lét végső értelme.
Arra kérlek benneteket, hogy osszátok meg Európa és a világ más népeivel a hit kincsét, Honfitársatok emlékére való tekintettel is, aki, mint Szent Péter utóda, ezt rendkívüli erővel és hatékonysággal tette. Emlékezzetek meg rólam is imáitokban és áldozataitokban, mint ahogy ezt tettétek nagy Elődömmel, hogy teljesíthessem Krisztustól kapott küldetésemet.