"A jó pásztor életét adja juhaiért" - Török Csaba atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára
Húsvét negyedik vasárnapja
a jó Pásztor vasárnapja. A feltámadás ünnepét követő szent időszakban ezt a napot
a hivatásokért való imának, a személyes tanúságtételeknek szenteljük. Evangéliumi
vezérfonalunk mindebben a perikópa, amelyet Szent János könyvéből olvashatunk. Szavai
ismerősen csengenek mindenki számára: „A jó pásztor életét adja juhaiért”. Azonban
az evangélium messze többet mond el ennél Krisztusról, a juhok örök és nagy pásztoráról.
Ez is rengeteg, de ha ennél több nem szerepelne a perikópában, akkor talán helyesebb
lenne a nagyböjti időszakban, a bűnbánat és a Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés
jegyében megülnünk a hivatások vasárnapját. Valóban, az evangéliumi szakasz négy
alapvető kijelentést tartalmaz, s a fentebb említett csak egy ezek közül – hiba lenne,
ha erre összpontosítva megfeledkeznénk a másik háromról. Melyik az említett négy kijelentés?
1. A jó Pásztor életét adja a juhokért. 2. A jó Pásztor ismeri övéit,
és övéi is ismerik őt. 3. A jó Pásztornak vannak más juhai is, amelyek nem
az első, ősi akolból valók. 4. A jó Pásztortól nem veszik el életét, ő maga
adja oda, hogy aztán majd ismét visszavegye. Ha ezt a négy kijelentést szintézisben,
egységben szemléljük, mennyivel gazdagabban áll elénk a jó Pásztor alakja! Ha Krisztus
pásztori önleírását nem csak a nagyböjti, szenvedést idéző szemszögből, de a húsvéti
ragyogásban is vizsgáljuk, mennyivel teljesebben mutatkozik meg Isten ember melletti
elköteleződésének mélysége és csodálatraméltósága! Valójában az első három pont
– az élet odaadása, a kölcsönös ismeret és a más akolból való juhok – a húsvéti-pünkösdi
eseménysor leírását is jelentik egy sajátos megvilágításban. A jó Pásztor, vagyis
Krisztus, miután odaadta a kereszten az életét juhaiért, feltámadva megjelenik nekik.
Az elmúlt vasárnapok evangéliumi szakaszai megkapóan írják le, miként teljesül be
a feltámadás utáni találkozások során ez a mondat: „Ismerem enyéimet, és enyéim is
ismernek engem.” Előbb Jézus ismeri övéit, ő keresi fel őket, ő lép közel hozzájuk
– hogy aztán ők is felismerhessék benne a Krisztust, az ő Urukat és Istenüket. Jézusnak
és tanítványainak ez a kölcsönös húsvéti egymásra ismerése már messze több, mint a
kereszt, szenvedés előtti emberi ismeretség. Itt már nem pusztán arról van szó, hogy
a tanítványok a három éves közös messiási nyilvános működés során megismerték Jézus
alakját, gesztusait, szavait, egész életét – ahogyan Jézus is megismerte mindezt bennük.
A feltámadás utáni találkozások kiindulópontja, Krisztus fel nem ismerése, rávilágít
arra, hogy Húsvét után nem elég az emberi ismeret – Jézus és övéi között egy újfajta
ismeretnek kell megszületnie, méghozzá a Szentlélek erejében. Csak ebben a Lélekben
ismerhetik fel a tanítványok a megjelent Krisztusban Istent, az Urat, aki felé új
húsvéti hitük irányul. Ebben az erőtérben a kijelentés, hogy Jézus és a tanítványok
ismerik egymást, immár nem pusztán annyit jelent, hogy látták egymást, hallották egymást
– hanem az emberi szinten túl, az isteni, kegyelmi valóságban egységre léptek. Krisztus
magára vállalta az emberek sorsát, hogy az embereké lehessen Krisztus sorsa – az Isten
magára vette a halált, hogy az emberek beöltözhessenek a feltámadásba, a halhatatlan
és romolhatatlan örök élet zsengéit hordozva magukban. Eme a Szentlélek adománya
nyomán születő húsvéti hit, a valóban keresztény hit azonban a teljességére az Egyházban,
Pünkösd misztériumában ér el, amikor a személyes és közösségi, karizmatikus és intézményes,
isteni és emberi, hierarchikus és testvéri egyesül egymással, létrehozva Krisztus
misztikus testét. Ez a test azonban már nem csak az Ószövetség népét, hanem az ő hitetlenségük
okán minden egyes embert megszólít – így válik valóra a jézusi jó Pásztor-leírás harmadik
pontja, a pogány népek és nemzetek bevonása a szeretet és megváltás pásztori dinamikájába. Így
tehát a három pont evangéliumi szakaszunkban – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret,
a más akolból való juhok – sajátos folyamattá, üdvtörténeti szerves egységgé állnak
össze. Mindennek értelmezési kulcsa, titkos alapja azonban a negyedik pont: „Azért
szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem” – mondja
Jézus. Ez a mondat nem csak annyit jelent ki, hogy Jézus meghal és feltámad. Rejtetten
ott áll benne a kijelentés is, hogy az Atya és a Fiú szeretetkapcsolatát az engedelmesség
jellemzi a Szentháromság benső életében. Az Atya hasonlít valami módon az akarathoz,
s a Fiú ennek az akaratnak a küldötte, felkentje. Így tehát az első három pont, a
jó Pásztor képe, aki nyájat gyűjt maga köré áldozatának erejében, hirtelen kitágul:
megértjük, hogy mindez az Atyaisten akarata, terve és szándéka. A nyáj, amely a Pásztor
köré összegyűlik, a mennyei Atya népe. Jézus nem önmagát hirdeti meg, nem is egy emberi
szervezetet, hanem Isten Országát, az Atya Királyságát – s minden ezen a földön, az
üdvtörténet, az egyház, az egyes krisztushívő, efelé az Ország felé tart, ezt az Országot
hívja a Miatyánk szavaival. Megértjük, hogy a Pásztor Krisztus, de a bárányok gazdája
az Atyaisten, aki a sok földi akolból az örök Országba akar egybegyűjteni minket. Miért
fontos ezeket a dolgokat megértenünk? Azért, mert így ráébredhetünk, hogy az út végén
nem az egyház nagy akoljába való betagozódás áll – hanem a mennyei Atya Országa. Ha
összegyűlünk itt a földön a juhok nagy Pásztora, Krisztus köré, akkor az nem azt jelenti,
hogy már a helyünkön vagyunk, hanem azt, hogy elindulunk végre közös zarándoklatunkon.
Rátalálni Krisztusra és az ő nyájára se nem utolsó cél, se nem vég, hanem kiindulópont
és kezdet. A pásztori hivatás így bomlik ki előttünk: szolgálni, hogy az emberek elérhessenek
az origóba, a kezdőpontba, szolgálni, hogy elinduljanak, és szolgálni, hogy zarándokútjukon
célt érhessenek. Zárásként és összefoglalásként álljanak itt II. János Pál pápa
szavai a Pastores dabo vobis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításból: „Az Egyház
nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza,
hanem ő maga alakul át a «meghívás misztériumává», tudniillik ragyogó fényességgé,
mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, «az Atya,
a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép», elsősorban az Atya misztériumát
hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld, hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék
meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív
és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten Országát;
végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli
fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív.” (PDV 35).