„Ekkor adta szeretetének legnagyobb jelét övéinek, akiket mindvégig szeretett és a
világban hagyott,” – kezdte a János evangéliumából vett idézettel homíliáját XVI.
Benedek pápa a Coena Domini szentmisén
Isten szereti teremtményét, az embert, szereti bűnbeesésében is, és nem hagyja sorsára.
Szereti egészen a végsőkig. Szeretete arra készteti, hogy leszálljon isteni dicsőségéből,
levesse isteni dicsőségének öltözetét, és magára öltse a szolga ruháját. Leszáll bűnbeesésünk
legvégső mélységébe. Letérdel előttünk, és szolgaként szolgál bennünket. Megmossa
piszkos lábunkat, hogy az isteni lakomához járulhassunk, hogy méltók legyünk arra,
hogy helyet foglaljunk asztalánál, hiszen erre a magunk erejéből nem lennénk soha
képesek. Isten nem messzi lény, aki túlságosan távol van tőlünk és túlságosan
nagy ahhoz, hogy a mi kicsinyes dolgainkkal foglalkozzon. Mivel Isten nagy, ezért
tud kis dolgok iránt is érdeklődni. Mivel Isten nagy, mivel Ő az ember lelke, az általa
örök szeretetből teremtett ember nem kicsiny számára, hanem nagy és méltó szeretetére.
Isten szentsége nem pusztán egy izzó hatalom, amely elől félelemmel eltelve kell meghátrálnunk,
hanem a szeretet hatalma, és ezért megtisztító és gyógyító hatalom. Isten leszáll
közénk, és szolgává válik, megmossa lábunkat, hogy leülhessünk asztalához. Ebben kifejeződik
Jézus Krisztus egész misztériuma. Ebben válik láthatóvá, hogy mit jelent a megváltás.
Azzal a szeretettel mossa meg lábunkat, amely kész arra, hogy szembenézzen a halállal.
Csak a szeretetnek van olyan tisztító ereje, amely lemossa rólunk a szennyet és felemel
bennünket az isteni magasságokba. A fürdővíz, amely megtisztít bennünket, Ő maga,
aki maradéktalanul átadja önmagát nekünk, szenvedése és halála mélységében. Isten
szüntelenül ez a szeretet, amely megtisztít bennünket, a keresztség és a bűnbánat
szentségében. Isten szüntelenül letérdel lábunk előtt, és szolgaként szolgál bennünket,
megtisztító szolgálata tesz bennünket képessé Istenre. Szeretete kimeríthetetlen,
amely valóban a végsőkig megy el. „Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan”
– mondja az Úr. Ebben a mondatban kinyilvánul a megtisztulás nagy ajándéka, amelyet
Ő adományoz nekünk, mert arra vágyik, hogy asztalánál vele együtt legyünk, hogy táplálékunkká
váljon. „De nem mindnyájan” – vagyis létezik a visszautasítás misztériuma,
amely Júdás történetével válik jelenvalóvá, éppen Nagycsütörtökön, azon a napon, amikor
Jézus önmagát adja nekünk. Az Úr szeretete nem ismer határokat, de az ember képes
rá, hogy határokat szabjon neki. „Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan”-
Mi teszi az embert tisztátalanná? – tette fel a kérdést homíliájában a Szentatya.
A szeretet visszautasítása, az, amikor az ember nem akarja, hogy szeressék, az, hogy
nem szeret. A gőg, amely azt hiszi, hogy nincs szüksége megtisztulásra, és bezárkózik
Isten üdvözítő jósága előtt. A gőg, amely nem akarja megvallani és elismerni, hogy
szükségünk van megtisztulásra. Júdásban ennek a visszautasításnak a természetét még
világosabban látjuk. Jézust a hatalom és a siker szempontjai szerint ítéli meg, számára
csak a hatalom és a siker jelent valóságot, a szeretet nem számít. Júdás kapzsi: a
pénz fontosabb számára, mint a Jézussal való szeretetközösség, fontosabb, mint Isten
és szeretete. Így hazuggá is válik, kettős játékot játszik, és szakít az igazsággal.
Hazugságban él és így elveszíti a legnagyobb igazság, az Isten iránti érzéket. Ezáltal
lelke megkeményedik, képtelenné válik a megtérésre, arra, hogy a tékozló fiúhoz hasonlóan
bizalommal visszatérjen az Atyához, végül pedig eldobja tönkretett életét. „Ti
is tiszták vagytok, de nem mindnyájan”. Az Úr óva int bennünket attól az önelégültségtől,
amely határt szab korlátlan szeretetének. Arra szólít fel bennünket, hogy kövessük
alázatosságát, hogy bizalommal hagyatkozzunk rá, hogy magával ragadhass on bennünket.
Arra szólít fel bennünket, hogy – bármennyire is eltévelyedettnek érezzük magunkat
– térjünk haza és engedjük meg megtisztító jóságának, hogy felemeljen és bevezessen
bennünket a Vele való szeretetközösség lakomájába. Végezetül még egy mondat ebből
a kimeríthetetlen evangéliumi szakaszból – folytatta homíliáját a Szentatya: „Példát
adtam nektek…nektek is mosnotok kell egymás lábát”. Mit jelent az, hogy „megmossuk
egymás lábát”? Mit jelent konkréten? Minden mások irányában végzett jótett – különös
tekintettel a szenvedőkre és azokra, akiket kevéssé becsülnek – a lábmosás szolgálatát
jelenti. Erre szólít fel bennünket az Úr: tanuljuk meg az alázatot és a jóság bátorságát,
tanuljuk meg elfogadni az elutasítást, és ennek ellenére bizakodjunk a jóban, és tartsunk
ki benne. De még ezen túl is van egy mélyebb dimenziója. Az Úr jósága megtisztító
erejével mossa le rólunk a piszkot. Egymás lábát megmosni annyit jelent, hogy fáradhatatlanul
megbocsátunk egymásnak, mindig újra kezdeni együtt, még akkor is, ha ez látszólag
teljesen értelmetlen. Azt jelenti, hogy megtisztítjuk egymást, kölcsönösen elviselve
és elfogadva egymást, egymásnak adva Isten Szavának megszentelő erejét, és egymást
bevezetve az isteni szeretet Szentségébe. Az Úr megtisztít, ezért lehet hozzá bátorságunk,
hogy részt vegyünk lakomáján. Imádkozzunk, hogy mindnyájunknak adja meg azt a kegyelmet,
hogy egy napon vendégei lehessünk az örökkévalóság jegyesi lakomáján, Ámen.