XVI. Benedek pápa szentbeszéde nagycsütörtökön délelőtt a krizmaszentelési szentmisén

Nagycsütörtökön az Úr papi feladatot bízott a Tizenkettőre, azt, hogy ünnepeljék a kenyérben és a borban Teste és Vére szentségét, amíg ismét el nem jön. A húsvéti bárány és az Ószövetség minden más áldozata helyébe Jézus Teste és Vére lép. Az új istentisztelet mindenek előtt azon alapul, hogy Isten nekünk ajándékozza önmagát. Egyedül Jézus Krisztus mondhatja: „Ez az én Testem, ez az én Vérem.” Ám az egyház papságának misztériuma abban rejlik, hogy mi nyomorúságos emberi lények, a Szentség erejében in persona Christi, Krisztus személyében cselekedhetünk. Jézus általunk akarja gyakorolni papságát. Ez a megható misztérium minden egyes szentmisében újból és újból megérinti lelkünket, de különös módon emlékezünk erre Nagycsütörtökön. Éppen azért, hogy a mindennapi gyakorlat ne koptassa el azt ami nagy és titokzatos, szükségünk van erre a sajátságos emlékezésre, szükségünk van arra, hogy visszatérjünk ahhoz az Órához, amelyben Ő kezét reánk helyezte és e titok részeseivé tett bennünket.
Elmélkedjünk tehát újból a papszentelés jeleiről, elsősorban a középpontot alkotó kézrátétel ősi gesztusáról, amely által maga az Úr helyezi ránk kezét. E gesztus jelentését János evangéliumának következő szavai világítják meg: „Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.” Ezekben a szavakban már felsejlik a papság megalapítása. Az Úr barátaivá választ bennünket, megbízik bennünk, a mi kezünkbe helyezi önmagát. Naponta el kell ezért köteleznünk önmagunkat, hogy megmaradhassunk Jézus barátainak. Azáltal, hogy egyre inkább törekszünk az ő megismerésére, hogy hallgatjuk őt, hogy Vele együtt alakítjuk életünket, hogy elmélkedünk szavain, hogy olvassuk a Szentírást. A puszta aktivizmus lehet olykor akár hősies magatartás is, de előbb utóbb elveszíti hatékonyságát, ha nem a Jézussal való bensőséges egységből fakad. A pap legyen elsősorban az imádság embere. Tevékenysége és képessége destruktívvá válhat, ha nem támaszkodik az imádság erejére, mert az imádságból fakad az élet vize, amely termékennyé teszi az aszályos talajt.
Csak akkor beszélhetünk Jézus nevében, ha valóban az Ő barátai vagyunk. Ha olykor bensőleg el is távolodunk Krisztustól ezzel nem változik meg a szentség érvényessége. Csak Krisztus teljes közösségében, az egyházban maradhatunk meg Jézus barátainak. Csak az egyházban maradhat a Szentírás élő és mindig időszerű Ige. A minden kort átölelő élő egyház nélkül a Biblia heterogén írásokká töredezne szét és a régmúlt könyvévé válna.
A Szentatya homíliája végén a törökországi Trebzonban imádkozás közben meggyilkolt római papra, Andrea Santorora emlékezett és felolvasott egy részletet egyik leveléből: „Azért jöttem ide, hogy lehetővé tegyem Jézus számára, hogy rajtam, az én testemen keresztül ezek között emberek között lakjék…Csak akkor válhatunk az üdvösség eszközeivé, ha felajánljuk saját magunkat. Osztoznunk kell mindabban a rosszban és fájdalomban, amely a világban van, felvállalva azt saját testünkben, úgy, ahogy Jézus tette.”