Török Csaba atya elmélkedése Nagyböjt IV. vasárnapjára

Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliumában Jézus egy olyan esetet idéz fel, amely minden zsidó előtt ismeretes volt – a Mózes által a pusztában fölemelt kígyóról van szó. Az ószövetségi pillanat igen drámai volt. Isten kiszabadította a népet az egyiptomiak kezéből, csodálatos jelekkel vezette, irányította őket, s szövetséget kötött velük. A nép mégis lázadozott, elégedetlenkedett. Isten gazdag ajándékozására, csodálatos erejére az ember szüntelen elégedetlenkedése, önzése, kételkedése, kicsinyhitűsége a válasz. Ahogy az ősbűnnél feltűnt a kígyó mint a csábítás jelképe, az ember nagyravágyásának, önmagát istenné tenni akarásának sugallója, úgy a szövetségkötés mondhatni „ősbűnénél” is feltűnik a kígyó – azonban most már mint a büntetés eszköze. Kígyók lepik el a tábort és marják meg az Isten illetve Mózes ellen lázongókat. Számukra lesz a szabadulás, a menekülés jele a rézkígyó, amelyet botra tűzve felmutatott Mózes. Aki rátekintett, megmenekült.
Így a kígyó egyszerre lett a kísértés és a bűn, a büntetés és a menekülés jelképe az Ószövetség szimbólumvilágában. A kígyó, amely körülfon, a kígyó, amelynek a mérge öl, de gyógyszer, ellenméreg is lehet. E sokféle, sokdimenziójú jelentést kell szemünk előtt tartanunk, hogyha Jézus szavait teljes mélységükben meg akarjuk érteni.
Krisztus magát ehhez a fára tűzött mózesi kígyóhoz hasonlítja. Miként teljesül rajta e három dimenzió, a kígyó által jelképezett hármas valóság? Ezt vizsgáljuk most meg!
1) A kígyó a kísértés és a bűn jelképe. Jézusról azt írja Pál, hogy „a bűnös testhez hasonló” alakban jelent meg közöttünk, másutt pedig, hogy „mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve”. Vagyis Jézus a megtestesüléskor az ősbűn következményeit, vagyis a betegséget, szenvedést, összetörtséget, halált önmagán viselő emberi testet öltötte fel. Bűnt nem követett el, de ebben a testben mégis megkísértette őt, az örökkön szentet, a Sátán – miként arról nagyböjt első vasárnapján hallhattunk. Vagyis a megtestesülés dinamikája alapvetően egy lefelé, az emberi egzisztencia mélységei, árnyai felé tartó mozgás Isten részéről, ahogyan arról a Filippi levél Krisztus-himnusza beszámol. Krisztus – bár bűntelen – a bűnös testhez hasonló módon, a király szolgaként lép föl, születik a világba.
Euthymius egyházatya ennek kapcsán felhívja a figyelmünket, hogy a mózesi kígyó ércből, egyes fordítások szerint rézből készült. Ez szerinte arra utal, hogy Krisztus – jóllehet a mi bűnös testünkhöz hasonló alakban jelent meg – mindvégig szilárd maradt a bűnnel szemben, nem volt törékeny. Megkísértetett, de mint az érc, ellenállt.
2) A kígyó a büntetés jelképe. Jézus Nikodémussal folytatott párbeszédében különös hangsúlyt kap az ítélet szó. „Aki hisz benne [a Fiúban], az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában”. Az ítélet a Fiú kezében van – az Atya akaratából. A benne való hit vagy hitetlenség lesz a nagy számadás központi kérdése. Így sajátos módon teljesül Simeon jóslata, amelyet a jeruzsálemi Templomban Jézus bemutatásakor mondott: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai.” Jézus szavai – „Én vagyok a világ világossága” – így sajátos értelmet nyernek. Nem csak megvilágít, hanem bevilágít mindent és mindenkit. A fényében minden igaz színét, igaz formáját mutatja – ez a tulajdonképpeni ítélet. Az ellentmondás jeleként vízválasztó ő, aki előtt vagy igent, vagy nemet kell mondani. Az igennel átmegyünk az ítéletből az életbe, míg a nemmel mi vonjuk magunkra az ítéletet. Így lesz a büntetés s az ítélet jelképe Krisztus, az Örök Bíró, a Pantokrátor ég és föld felett – akinek az ítélete azonban nem a jog és törvény betűje, hanem az igazság és a szeretet fénye szerint dönt.
3) A kígyó mint a menekülés jelképe. Ezen a szinten éri el a hasonlat az igazi krisztusi magaslatot. Krisztus emberként való születése, megkísértése, halála, valamint hatalma az ítéletre csak akkor mutatkozik meg igaz valójában, hogyha azt Húsvét fényében szemléljük. Krisztus felmagasztaltatása a földről, a fára szögezettsége, keresztje nem önmagában áll. Megfeszülése s a megtestesülve meghaló Istenben való hit ezért lesz az élet útjává. Nem csak felmutatják őt a népnek, de a keresztre feszítettből fog kiáradni az élet húsvéti, többé már nem romlandó ereje. Az Egyház az imaórák liturgiájában többször imádkozza antifónaként: „Urunk keresztje az élet fájának bizonyult”. Ez a bizonyosság számunkra a menekülés, a megváltás útja.
Nagyböjtben szeretnénk tehát ezt a hármas dimenziót – a megkísértettség, az ítélet és a megváltás síkjait – szemlélve előkészíteni szívünket Húsvétra. E három egybefonódik Krisztusban – aki nem csak példaképünk, de valós utunk is. Az önmegtagadás, a bűnbánat legyen hát méltó előkészítője ünneplésünknek.