"Igazságosság és szeretet"– ezt a címet viseli XVI. Benedek pápa első enciklikája, a Deus Caritas est második részének harmadik fejezete (DC 26-29)- Török Csaba atya ismertetésének nyolcadik része

Ezen fejezet négy pontja négy nagyon fontos témát fűz föl egy gondolati láncolatra:
1. szeretet rendje és az igazságosság rendje között szakadék jött létre társadalmainkban (DC 26);
2. az egyház erre úgy reagált, hogy kidolgozott egy új keresztény társadalmi tanítást (DC 27);
3. ennek lényege az igazságosság és a szeretet megvalósulásának követelménye a társadalomban és az államban (DC 28);
4. így sajátos viszony áll fenn az állam igazságosságért folytatott harca és az egyház szeretetszolgálata között (DC 29).
Ez a négy pont sajátosan következik egymásból, s rávilágít arra, hogy az egyház mint közösség és intézmény megélve a szeretetet a társadalomra is szükségszerűen hatással lesz. Épp ezért a klasszikus nyugati elv – a vallás magánügy, a privát szféra dolga – elfogadhatatlan a keresztény számára, aki úgy egyéni, mint közösségi élete szintjén meg akarja élni a szeretetet. A kereszténység nem ad politikai programot, társadalmi intézményrendszert – de prófétai küldetésénél, lényegénél fogva cselekszik társadalmi szinten is, önnön határain kívül is.
Miért van ez így? Alapvetően azért, mert szeretetről beszélni igazságosság nélkül lényegében értelmetlen dolog. Olyan társadalmakban élünk, amelyek úgy a kapitalizmus, mint a kommunizmus rendszereiben intézményesítették az igazságtalanságot. Napjaink embere messze van az ószövetségi hittől, amely lenyűgöző igazságosság-érzéssel rendelkezett. Ennek csodálatos megtestesítője volt a szombat-parancs, ami nem csak arra vonatkozott, hogy az ember – Isten példáját követve – hetente megálljon, kilépjen a teljesítménykényszer és a profithajhászás taposómalmából, és így élje meg a teljes munkától való megtartóztatást. Többet is kimondott ez a törvény. A zsidóság tartott minden hetedik évben sabbat-évet is. Ilyenkor a héber rabszolgák váltságdíj, fizetség nélkül felszabadultak a szolgaságból (ld. Kiv 21,2). Ebben az évben minden kölcsönt, még a vissza nem fizetettet is eltörölték (ld. MTörv 15,1-2), anélkül, hogy bármi következmény hátra maradt volna. Ilyenkor a földet is tilos volt bevetni, az is pihent (ld. Lev 25,3-7).. Ezen felül a hetedik sabbat-év után következő évben, vagyis az ötvenedikben, amelyet jóbel-évnek is hívtak (innen ered a jubileum szó). Ilyenkor nem csak a szolgák szabadultak fel, hanem minden birtok visszakerült eredeti gazdájához, akár elárverezték, akár megvették, akár elrabolták (ld. Lev 25,8-19). Mire szolgált mindez? Isten kultikus tisztelete, a sabbat-nap, a sabbat-év és az ötvenévenkénti nagy jubileum azt eredményezte, hogy a társadalmi különbségek nem nőhettek az égig. Ha valaki egy ilyen ötvenéves ciklusban el is szegényedett, szolgasorba is került, az ötvenedik év nem csak adósságát törölte el, de visszaadta szabadságát és birtokát is. Az ószövetségi gyakorlat mindenestül tagadása azoknak az elveknek, amelyek szerint mai társadalmaink élnek – egyfelől harcol a féktelen meggazdagodás, másfelől pedig az elszegényedés, a teljes kiszolgáltatottá válás ellen.
Sajnos ez a szemlélet még az úgynevezett „keresztény” államokból is kiveszett, sőt épp ezek a társadalmak termelték ki magából napjaink kapitalista alapú rendszereit. XVI. Benedek pápa ennek kapcsán az erőteljes, részben jogos marxista kritikát idézi, miszerint „a szegényeknek nem szeretetszolgálatra, hanem igazságosságra van szükségük. A szeretet cselekedetei – az alamizsnák – valójában módszerek, amelyekkel a gazdagok megakadályozták az igazságosság érvényesülését, megnyugtatták a lelkiismeretüket, biztosították a saját helyzetüket, és a szegényektől elcsalták a jogaikat.” (DC 26) Azonban a marxista következtetés, a forradalom, az erőszakos „kommunizálás” szintén nem járható út, hisz az erőszak csak újabb igazságtalanságokat szül, s az új ideológia is csak ezt intézményesíti.
Szükséges ugyanakkor a keresztények önkritikája is. „Meg kell hagynunk – írja a Pápa –, hogy az egyház képviselői lassan vették észre, hogy a társadalom igazságos struktúrájára vonatkozó kérdés új módon vetődik fel.” (DC 27) Az egyház és a hívők érzékenységét kellett kiformálni a nagy társadalmi igazságtalanságok kapcsán. Erre azért is nagy szükség volt, mert bár „az állam alapelvének az igazság megvalósításának kellene lennie” (DC 26), mégis az összes politikai illetve gazdasági ideológia csődöt mondott ezen a téren. A kereszténységnek van egyfajta hitből fakadó aranytartaléka, szellemi többlete, amely lehetővé teszi, hogy – „dialogizálva mindazokkal, akik az emberért és a világért komolyan aggódnak” (DC 27) – sajátos módon mutasson útirányt (vö. uo.).
Az egyházi állásfoglalás két alapelve a következő (ld. DC 28):

„A társadalom és az állam igazságos rendje a politika központi feladata. Az olyan állam, melyet nem az igazságosság határoz meg, csak egy nagy rablóbanda lenne, miként egyszer Ágoston mondta...” (DC 28). Azonban ez az igazságosság nem önmagától értetődő, ennek meghatározásához fogódzóra van szükség – ezt nyújtja a hit, a „találkozás az élő Istennel” (uo.), amely „lehetővé teszi az ész számára, hogy jobban működjön és sajátos tárgyait jobban lássa.” (uo.) A Fides et ratio gondolatai köszönnek itt vissza, s ebben a távlatban megvilágosodik a hit prófétai szerepe a társadalomban, vagyis az építő jellegű, konstruktív kritika. A hitnek ez a karaktere kötelez: „Az Egyháznak közvetett feladata van, amennyiben rátartozik az ész megtisztításához és erkölcsi erők fölébresztéséhez való hozzájárulás, melyek nélkül igazságos struktúrákat sem fölépíteni, sem tartósan működésben tartani nem lehet” (DC 29). Állam és egyház kapcsolatának alappillére ez.
Ugyanakkor alapvető meggyőződésünk az is, hogy „nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. (...) Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség. (...) Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt...” (DC 28)

Ezek alapján egyházi szeretetszolgálat és állami igazságosságra törekvés elsődleges találkozópontja – túl az eszmei síkon – a hívő laikusok elkötelezett munkálkodása és a karitatív szervezetek tevékenysége (ld. DC 29). A szeretetszolgálat kötelessége az egyháznak, s arra itt a földön mindig szükség lesz – nincs olyan igazságosság, nincs olyan társadalom, mely azt fölöslegessé tenné.