"A mélyen hívő ember a külsőtől, a látványostól (...) elfordítja a tekintetét, és egyre mélyebben száll alá az emberi lélekbe" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi hetedik vasárnap evangéliumi szakaszában újfent beteggyógyításról hallunk – azonban kevés olyan szentírási szakasz van, amely ennyire világosan mutatja meg, hogy egyfelől Jézus mi módon viszonyult a csodához, másfelől pedig hogy számára mit jelentett saját küldetése.
A Kafarnaumba visszatérő Jézust már bizonnyal megelőzte híre, a leprás múlt vasárnap hallott meggyógyításától visszhangzott az egész környék. Ezért hatalmas tömeg verődik össze, mire megérkezik a Megváltó. A tömeg, amely szinte elérhetetlenné teszi Jézust, kétségbeesett tettre visz négy férfit, akik béna társukat akarják elébe vinni. Megbontják a ház tetejét, ahol Jézus tanít, s amelyet a népsokaság körbevesz, a nyíláson engedik le barátjukat. Ez az emberi elszántság, leleményesség szívbe markoló leírása annak, miként kapaszkodnak bele a remény utolsó szalmaszálába. Azért vállalkoznak ilyen őrült tettre, mert más reményük már nincsen – épp ezért az utolsó szikra mindennél értékesebbé válik.
Jézust szíven üti ez a jó értelemben vett emberi elszántság, amelyben meglátja a hitet. Olyan emberekkel áll szemben, akik bizonnyal már mindenfelé keresték a segítséget, de sehol nem találták meg. Az elesett, összetört és magára maradt ember akar minden áron találkozni az Istennel, s a pillanat szentsége megragadja Jézust.
Azonban a reakciója több, mint meglepő. Ennyit szól csak: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek!” Testi beteget visznek eléje testi gyógyulásért – Jézus pedig a lélekhez, szívhez szól. Nem tesz testi csodát, nem idéz elő testi gyógyulást. Jézus ezzel alapvető elköteleződését fejezi ki: ő nem csodarabbi és orvos. Ha gyógyít is, nem azért teszi, mert az ember testi nyomorúságát akarja minden áron megszüntetni. Jézus az ember megmentésére jött, üdvözíteni akarja az elesettet – ez pedig csak akkor lehetséges, ha a gyógyulás belülről fakad. Mit érne a testi felépülés, ha a lélek összetört és béna marad a testben? Mind a Szentírás, mind Jézus maga többször utal arra, hogy a test épsége semmit nem ér akkor, hogyha az ember lelke kárt vall.
Az evangéliumi szakasz ezen első fele lekerekített, teljes egész – a csoda megtörténik, csakhogy nem arról a csodáról van szó, amelyre a sóvár nép vagy a négy barát áhítozott. Csak maga a beteg és Jézus tudja, milyen leírhatatlan dolog játszódott le a béna lelkében, amikor hallhatta e feloldozó szavakat.
Csakhogy a körülálló írástudók azonnal támadnak: a bűn megbocsátásának hatalma egyedül Istené. Az ember nem adhat önmagáért váltságdíjat, elégtételt. Az ember önerőből képtelen arra, hogy megtérjen és kiengesztelődjék Istennel. „Téríts magadhoz minket, Uram, és mi megtérünk!” (Siral 5,21) – imádkozza a bűnös ember. Vagyis Jézus szavai egyfajta kiállást jelentenek önnön isteni tekintélye mellett. A korabeli szokás szerint ez káromkodásnak minősült, s halálbüntetést vont maga után.
Azonban Jézus visszavág, mégpedig kikerülhetetlen módon: „Mi könnyebb: Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek, vagy azt mondani: Kelj föl, fogd ágyadat és járj?” A hit szemével nézve természetesen a bűn megbocsátása a nagyobb, hisz az a halott lelket támasztja életre – azonban a gyarló emberi szempontok szerint a csodatétel a nagyobb, hiszen a béna akkor látványosan felkel és jár, egyértelmű bizonyságot adva a csodatévő személy hatalmáról. Ebbe a második, emberi szempontok szerint mérlegelő csoportba helyezik magukat az írástudók is.
Azonban ezen a ponton a keresztény hit egyfajta kettőssége mutatkozik meg – a külső és a belső látás kettősségéről van szó. A kívülálló, a hitetlen, a másképp hívő vagy a gyenge hitű a csoda, a gyógyulás szintjét láthatja csak, ezért ezt is keresi: látványos jeleket, formákat, úgy a személyesen megélt hitben, mint az Egyház életében. Azonban a mélyen hívő embert ez a szint nem érdekli, hisz tudja: az igazi csoda valahol a mélyben, a lélekben történik. Nem az a csoda, hogy a béna lábra kelt, hanem az, hogy a bűnei bocsánatot nyertek. Épp ezért a mélyen hívő ember a külsőtől, a látványostól, az élményszerűtől, az érzelmestől elfordítja a tekintetét, és egyre mélyebben száll alá az emberi lélekbe, úgy, hogy amit ott megél, az sokszor kívülről se nem látványos, se nem hatalmas.
Így tehát ez az evangéliumi szakasz bizonyos szempontból önnön hitünkkel is szembesít bennünket. A kérdés, amit föltesz, roppant egyszerű – mely szinten állok? A külsőn, vagy már beléptem a belsőbe? Mitől érzem hitemet elevennek, erősnek, lelkesítőnek? Attól, hogy lángoló érzelmektől árad túl a szívem? Attól, hogy csodás és lenyűgöző események kísérnek, vesznek körül? Attól, hogy kielégíti az emberi igényeimet, amit látok és hallok, amit megélek az egyházi közösségben? Ha így van, akkor a hit még nem vert bennünk mély gyökeret. Az igazi hit csöndes, egyszerű, sokszor minden látványos megnyilvánulástól mentes. A csoda azonban épp így rejtve, hétköznapian hatja át. A jézusi szavak naponta ezerszer visszhangoznak az Egyházban: „Bűneid bocsánatot nyertek, menj békével!” – halljuk a gyónás befejeztével. A hullámok a felszínt borzolják, a felszínen látványos a tenger – ám a mélyben béke és a víz egyenletes fénye-sötétje néz vissza ránk. A hitnek ez a csöndes higgadtsága, a látványos dolgokat nem igénylő magabiztossága az, amire szükségünk van – mert csak az ilyen hit lesz valóban megtartó erő. Ez a hit, amely tudatos elhatározás és elköteleződés, ahogyan azt a Zsidókhoz írt levél is megfogalmazza: „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka” (Zsid 11,1). Ha ezt megértjük, s eszerint kezdjük élni hitünket, Isten csodálatos mélységekre vezet el bennünket – ahogyan azt II. János Pál pápa is üzente az új évezred küszöbén: „Duc in altum”, „Evezz a mélyre!”