Imádkozzunk az Úrhoz: segítsen bennünket ismét elvinni a világba Krisztust” – mondta szerdán délelőtt, az általános kihallgatás során a Szentatya.

XVI. Benedek pápa katekézisében bejelentette, hogy végére érkezett szeretett előde, a feledhetetlen II. János Pál pápa által elkezdett hosszú sorozatnak, amely a zsoltárok és bibliai énekek elemzését tűzte ki célul. Ezek jelentik ugyanis a zsolozsma alapvető szövegeit. Végére jutottunk ennek az írott szöveget követő zarándokútnak, amely hasonlít a dicsőítő énekek, fohászok, imák, szemlélődések virágoskertjéhez, és most azt a Canticumot elemezzük, amelyik jelképesen minden vesperást lezár, ez pedig a Lukács evangéliumában olvasható Magnificat, Mária Istent magasztaló éneke.
Olyan énekről van szó, amely feltárja a bibliai lelkiséget. Azon hívekét, akik szegénynek tekintik magukat, nemcsak azért, mert elszakadtak a gazdagság és a hatalom bálványimádásának minden formájától, hanem azért is, mert szegények a szív mély alázatában, megfosztották magukat a gőg minden kísértésétől, nyitva állnak az üdvözítő isteni kegyelem befogadására. Az egész Magnificat éneket áthatja ez az „alázat”, amelyet görögül tapeinosis-nak nevezünk, és ami a tényleges alázat és a szegénység helyzetére utal.
A Mária ének első sorai egyes szám első személyben fordulnak az Úr felé. „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben”. Az ima középpontjában tehát az isteni kegyelem ünneplése áll, amely váratlanul betört Mária szívébe és létébe, és őt az Úr Anyjává tette. Az énekes ima belső szerkezete tehát a dicsőítés, a hálatelt öröm. Ez a személyes tanúságtétel azonban nem korlátozódik pusztán az Isten és Mária közötti bensőséges kapcsolatra, mert a Szűzanya tudatában van annak, hogy küldetést kell végre hajtania az egész emberiség javára, így a vele történt esemény beleilleszkedik az üdvtörténet egészébe: (Az Úr) „Irgalma az istenfélőkre száll nemzedékről nemzedékre.”
Ez a sor vezet át bennünket a Magnificat második részébe, amelyben Mária hangja mintha a hívek egész közösségéhez kapcsolódna, ahhoz a kórushoz, amely Isten meglepetést csodálatot kiváltó választásait ünnepli. Lukács evangéliumának eredeti görög szövegében 7 olyan igét találunk, amely az „aorista” köztes időt fejezi ki, vagyis azokat a cselekedeteket jelöli, amelyeket az Úr állandó jelleggel véghez visz a történelemben: „Nagyszerű dolgokat művel karja erejével: szétszórja a szívük szándékában gőgösködőket. Uralkodókat taszít le a trónjukról, de fölemeli az alázatosokat. Éhezőket tölt be minden jóval, de üres kézzel bocsátja el a gazdagokat. Fölkarolja szolgáját Izraelt”.
Ebből a hét isteni műből nyilvánvalóvá válik, hogy a történelem Ura a legkisebbek mellé áll. Terve, amelyet gyakran elhomályosítanak az emberi történelem eseményei, vagyis a gőgösök, a hatalmasok és a gazdagok győzelme. Isten tervének rejtett ereje végül is napvilágra kerül, hogy megmutassa, kik igazi választottai: Azok, akik Istenfélők, akik hűségesek szavához, az alázatosak, az éhezők, szolgája, Izrael, vagyis Isten népének közössége, amely a Máriához hasonló szegényekből, tiszta és egyszerű szívű emberekből áll. Ők alkotják azt a kicsiny nyájat, amelynek nincs mitől tartania, mivel az Atyának úgy tetszett, hogy nekik ajándékozza országát, amelynek nem lesz vége.
XVI. Benedek végül arra buzdította a híveket, hogy válaszoljanak Szent Ambrus felszólítására: „Magasztaljuk mindnyájan Mária lelkével az Urat, a test szerint csak egy anyja van Krisztusnak, a hit szerint minden lélekben megszülethet Krisztus, ha befogadja magába Isten Igéjét. Mária lelke magasztalja az Urat, és szíve ujjong az üdvözítő Istenben, mert lelkével és szívével az Atyának és a Fiúnak szentelte magát, ájtatos szeretetettel imádja az egyetlen Istent, akitől minden származik, ő az egyetlen Úr, akinek erejében minden dolog létezik”.