XVI. Benedek pápa első enciklikájának ismertetése: A bibliai hit újdonsága (3. rész)

Mint XVI. Benedek pápa első enciklikáját, a Deus est caritas-t bemutató sorozatunk második részében arról szóltunk, a Szentatya az európai bölcselet és kultúra gyökereiig nyúlik vissza a szeretet fogalmának elemzésében, s rámutat azokra a tévutakra, túlzó állásfoglalásokra, amelyek meghamisították a szeretet igaz képét. Az erosz és agapé kiegyensúlyozatlansága könnyen vezet egyfajta hamis szeretethez.
Ugyanakkor a pápa rávilágít arra is, hogy a sokat emlegetett vád, miszerint a kereszténység meghamisította volna az erosz eredeti tisztaságát, dinamikáját, hamis. Hiszen nem megmérgezésről, hanem megtisztításról és felemelésről van szó, ami lényegében a Szentírás tanításában gyökerezik. Épp ez a tanítás s ennek sajátos szemlélete képezi tárgyát sorozatunk mai részének. XVI. Benedek a 9-től a 11-ig terjedő pontokat szenteli enciklikájában ennek a kérdésnek.
Aki figyelmesen olvassa az Ószövetséget, nyomon követheti az egyistenhit fokozatos kibomlását Ábrahámtól egészen a prófétákig s a babiloni fogság idejéig. Isten egy pogány közegben s hitvilágban élő férfit, Ábrámot választja ki, hogy leendő népe ősatyja legyen. Természetesen nem adhatja rögtön az első pillanatban a szívébe a tökéletes hitet – az csak Krisztussal érkezik el. Isten a történelem vándorútján bontja ki a hit mélységeit. Ábrám, később Ábrahám korát az ún. monolatria jellemzi, vagyis a parancs, hogy csak egy Istennek, Jahvénak mutassanak be áldozatot. Ebből fejlődik ki a gyakorlati, majd legvégül az elméleti monoteizmus, egyistenhit. Ezen folyamat során fedezi fel maga a hívő nép is egyre tisztábban Isten igazi arcát.
A katolikus teológia zsinati és zsinat utáni megújulásának egyik nagy forradalma ez a történelmi hitszemlélet, amelytől XVI. Benedek is elindul elemzése során:
„A Biblia világát körülvevő kultúrákban az isten és az istenek képe végül is kevéssé világos és önmagában ellentmondásos marad. A bibliai hit vándorútján azonban egyre világosabbá és egyértelműbbé válik az, amit Izrael alapvető imája, a Sh^ema [ejtsd: Sömá] a következő szavakkal foglal össze: «Halld, Izrael: az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr» (MTörv 6,4). Csak egy Isten van, aki az ég és a föld Teremtője, és ezáltal minden embernek is Istene.” (DC 9)
Az ószövetségi választott nép hosszas érlelődés után jut el a hitnek erre a tisztaságára, kikristályosodására. Ezen megfogalmazás elfogadása azonban két következménnyel jár: egyfelől az összes többi istenség nem más, mint puszta emberi kitaláció, az ember vallásosság utáni vágyának terméke; másfelől pedig a látható világ ennek az egyetlen Istennek teremtménye, valamiképpen belőle ered. Ez utóbbi pont azért lesz hallatlanul fontos a zsidó-keresztény hit számára, mert ez kizár minden olyan vallási elképzelést, amely a kozmoszt két őselvből (jó és rossz, férfi és nő, aktív és passzív stb.) eredezteti. Csak egy őselv, egy forrás van: Isten maga, és benne nincs megoszlás, kettősség. Ugyanakkor ez a szemlélet eltéphetetlen és vitális kapcsolatot hoz létre a világ és Isten között, amely azonban teljességgel különbözik a panteizmustól vagy a keleti misztikus felfogásoktól.
A görög filozófusok elképzelései sokban közel jártak a zsidó-keresztény hit modelljéhez. Nem véletlen, hogy az egyházatyák közül többen is azt állították, hogy amit a próféták a választott népnek jelentettek, azt jelentették a filozófusok a pogányoknak, a görögöknek. XVI. Benedek Arisztotelészt idézi – követve ezzel elődje, II. János Pál valamint a skolasztika hagyományait, akik számára „a Filozófus” Arisztotelész volt. Számára az Istenség a világ mozgatója, akit minden teremtmény szeret – azonban a bölcs nem tudja pusztán filozófiai úton meglátni a lényeget. Nem pusztán arról van szó, hogy az Istenség a teremtő, akit mindenki szeret, ám ő nem szeret, hanem sokkal inkább arról, hogy Isten is szereti a teremtményét, az embert.
„Az egyetlen Isten, akiben Izrael hisz, személyesen szeret. Szeretete, ezen felül, kiválasztó szeretet: az összes nép közül Izraelt választja ki és szereti – azonban azzal a céllal, hogy éppen ezáltal az egész emberiséget meggyógyítsa.” (DC 9)
Istennek ez a sajátos szeretete egyesíti önmagában az eroszt és az agapét, a szenvedélyes és az önzetlen, megbocsátó szeretetet. Ózeás és Ezékiel csodálatosan írja le ezt az isteni szeretet, s az ember örömét afölött, hogy nem csak neki kell szeretnie az Istent, de az Isten is szereti őt. A Szentatya ezen a helyen a Zsoltárok könyvét idézi: „Különben kim lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön (...) Nekem jó az Istenhez tartozni...” (Zsolt 73 [72], 25.28)
Ózeás próféta erőteljesen juttatja kifejezésre az agapé dimenzióját Isten szeretetében: vagyis az ingyenességet és a megbocsátást. Isten és a választott nép között szövetség áll fenn – amelyet az ember szüntelenül megszeg. Ezt a hűtlenséget a próféta a házasságtöréshez hasonlítja. Azonban Isten, a megsértett fél reakciója egészen elképesztő. Ózeás ennek leírásakor az Ószövetség egyik legszívbemarkolóbb és legmegrendítőbb szeretet-vallomását rögzíti Isten részéről a nép felé:
„Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? (...) Szívem elváltozott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást.” (Oz 11,8-9)
A kereszt és Húsvét titkában élő ember számára ezek a sorok még inkább feltárják értelmüket, ahogyan azt XVI. Benedek pápa is kifejti: „Istennek népe – az ember – iránt érzett szenvedélyes szeretete ugyanakkor egy olyan szeretet, amely megbocsát. Oly hatalmas, hogy Istent önmaga ellen fordítja, szeretetét igazságossága ellen. A keresztény ebben már rejtve a Kereszt misztériumát látja körvonalazódni: Isten annyira szereti az embert, hogy önmaga emberré válva, egészen a halálig kíséri őt, s így kiengeszteli egymással az igazságosságot és a szeretetet.” (DC 10)
Mindezáltal azonban az emberről alkotott kép is megváltozik. A Teremtés könyve azzal indokolja meg az asszony megteremtését, hogy Ádám önmagában kevés, töredékes volt – szüksége volt valakire, akit méltán szerethetett, aki több, mint az világ élőlényei. Évában találja meg párját, aki felé az erosszal, a kereső és szenvedélyes szeretettel fordul: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik” (Ter 2,24). Azonban az erosznak ez az Isten által emberbe gyökereztetett rendje megtisztul az agapéban: „és ketten egy test lesznek” (uo.) – vagyis a beteljesült szeretet egyszeri és definitív. A monoteizmus egyisten-képéből az emberi szeretet szintjén tehát a monogám férfi-nő kapcsolat következik.
Az isteni és az emberi szeretet csúcsa azonban maga Jézus Krisztus, az Istenember, Isten megtestesült szeretete – a következő alkalommal felé fordítjuk figyelmünket.

(Török Csaba atya ismertetése.)