"A mi sebeink nem a bőrünkön, életünk felszínén vannak, hanem lenn a mélyben. A csoda ott is megtörténhet, csak kívánnunk és kérnünk kell." - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi hatodik vasárnap evangéliumában Jézus újból gyógyít – ezúttal egy leprást. A csoda leírása újabb szempontokkal bővíti ki Márk evangéliuma első fejezetének végén mindazt, amit már eddig láttunk, megtudtunk az Istenember messiási küldetéséről.
A lepra az ókor embere számára az egyik legdrámaibb betegséget jelentette. Ennek a legfőbb oka az lehetett, hogy válogatás nélkül terjedt, a tünetek nem azonnal jelentkeztek, s az ember kénytelen volt évekig, nagyon hosszú ideig együtt élni fájdalmaival, szenvedéseivel. Mindezt még tetézte az is, hogy – épp a fertőzéstől való félelem miatt – teljességgel kitaszította őt az emberi közösség: a család, a falu vagy város népe. Így tehát a testi szenvedés, a lassú, fájdalmasan hosszadalmas anyagi leépülés, szétesés kínlódásait tetézte az emberi leépülés: az ember elvesztette méltóságát, emberi létét, kitaszított lett, kapcsolatok nélkül az emberi világon kívülre vetett valaki. Rongyokban, csengővel a kezében koldulva, az egészségesek elől menekülve, barlangokban és pusztaságokban éltek, mígnem a megváltó halál végre megszabadította őket.
Az Ószövetségben a Leviták könyve foglalkozik részletesen a lepra kérdésével (ld. Lev 13-14). A papoknak, a levitáknak volt feladata, hogy a betegséget felismerjék, s megfelelő módon járjanak el a beteggel szemben. A betegség gyanúja esetén mindenkinek önként kellett jelentkeznie a papoknál – nem csak azért, mert védeni akarták a közösséget a fertőzéstől, hanem egyszersmind az élet Ura, Isten iránti tiszteletből is. Ugyanis a lepra – épp mivel oly titokzatosan terjedt, néha mintha a semmiből bukkant volna fel – Isten büntető ujjaként jelent meg a hívő zsidók előtt. Amikor Mirjám a pusztában öccse, Mózes ellen fordul, hóként lepi el testét a lepra (Szám 12,10). Amikor Uzija király gőgjében arra vetemedik, hogy papi ténykedést folytasson a jeruzsálemi Templomban, őt is hirtelen, a papok szeme láttára szállja meg a lepra (2Krón 26,19-20). Isten csapása a királyt sem kímélte – s a lepra nem csak a test szenvedését, de a teljes bukást is magával hozta, hisz egy elkülönített, tisztátalan király nem vezetheti az országot, még sírt sem kaphat ősei között.
A lepra tehát egy alapvető üzenetet is közvetített az emberek felé, túl a félelmen, iszonyaton: az élet ingatag és esendő. Vannak olyan erők, olyan hatalmak, amelyek nem állnak irányításunk alatt, bármikor és bárkit elérhetnek, s bármilyen életet semmivé tehetnek – még a legnagyobbét, a királyét is. Az ember bizonytalan lábbal áll a földön, s az emberi kötelékek is esendők, hisz a betegség pillanatában azoknak is végük. Nincs bizonyosság, nincs biztonság, az ember – legyen bármennyire is erős, hatalmas vagy gazdag – ki van szolgáltatva. Nem csak a puszta halálról van szó, hisz azon mint kapun átlép az ember – hanem az évekig húzódó szenvedésről. A leprában nem csak meghal az ember, de előtte évekre, évtizedekre élő halottá válik. A halál borzalom, a lepra viszont a halál utáni pokol és magány elővételezése a földi életre.
Mindez az ószövetségi népet szüntelenül Istenre, az élet Urára emlékeztette. Isten az abszolút hatalom, ezért az ember számára a legtöbb, amit tehet, hogy törvényeit megtartva igyekszik igazságban és szentségben megmaradni a Mindenható színe előtt. Akkor ő megkönyörül a bűnösön, s megóvja az egyébként oly törékeny és esendő emberi életet.
Az évközi hatodik vasárnap evangéliumában Jézus elé lépő ember is ebből az élethelyzetből érkezik. Tisztátalan és kitaszított ember, aki betegsége miatt se családhoz, se néphez, se valláshoz nem tartozik, s magányosan tengeti pusztai életét. „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.” – mondja Jézusnak. Azért megdöbbentő szavak ezek, mert egyrészt kifejezésre juttatják azt, hogy az emberi kiszolgáltatottságban ez a beteg minden reményét egyetlen személybe helyezi; másrészt egy embertől várja azt, ami csakis Isten hatalmának megnyilvánulása lehet. Jézusnak megesik a szíve rajta: „Akarom! Tisztulj meg!” Tekintéllyel és erővel kimondott szavak ezek. Amit két hete a kafarnaumiak megéreztek az evangéliumban – „úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” –, az most eleven és kézzelfogható valósággá lett. Csodájával Jézus nem csak gyógyít, de egy elveszett emberi személyt, egzisztenciát, egy teljes testi-lelki-társadalmi életet teremt újjá.
A csodatétel utáni jézusi szavak elgondolkodtatók. Azt mondja a betegnek, hogy megtartva a Leviták könyvének előírásait, jelenjen meg a papok előtt, hogy azok megállapítsák a gyógyulást, s utána mutassa be a törvény által előírt áldozatot. Vagyis Jézus rámutat, hogy a teljes gyógyulás nem csak a kór elmúlásában áll, hanem abban is, hogy az egykor leprás most visszatér az emberi világba. Újból belép a vallási-emberi közösségbe. A törvény felvállalása, a közösség szokásainak megtartása ennek jele.
Ugyanakkor azt is a lelkére köti, hogy senkinek ne szóljon a csodáról – a perikópa záró szakaszából ki is derül, miért. A csoda olyan visszhangra lelt, hogy Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba. Ellenségei üldözték a hatás miatt, szimpatizánsai pedig csodatevő, gyógyító rabbit csináltak volna belőle. Ám ő nem ezért jött hozzánk – múlt vasárnap hallhattuk: „azért jöttem, hogy hirdessem az evangéliumot.” Ez is mutatja, hogy az alapvető üzenet nem a csoda ereje és nagysága, hanem az örömhír, az, hogy az Isten felkarolja az elesett, lelkében, emberségében megtört, meggyengült és megbetegedett embereket. Isten számára, bár fontos a test, az igazi csodát az ember életének belső megújítása jelenti. Így megérthetjük, hogy a leprás szava – „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.” – a mi szavunk is. A mi sebeink nem a bőrünkön, életünk felszínén vannak, hanem lenn a mélyben. A csoda ott is megtörténhet, csak kívánnunk és kérnünk kell.