XVI. Benedek pápa katekézise a szerdai általános kihallgatáson

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa folytatta a 144. zsoltárról szóló katekézisét. Ez alkalommal Isten, vagyis a szeretettel teljes és teremtményei iránt figyelmes király uralmát dicsőítő ének második részét elemezte. Az első rész az Úr fönségét, gyöngédségét, hűségét, az egész emberiségre, minden teremtményre kiterjedő isteni jóságát magasztalta. Most a zsoltáros figyelmét arra a szeretetre irányítja, amellyel Isten a szegények és gyöngék felé fordul. Az isteni fenség tehát nem tartja magát távol teremtményeitől, nem kevély uralkodó, mint ahogy az az emberi hatalmat képviselők esetében megtörténik. Isten királyi mivoltát úgy fejezi ki, hogy lehajol legtörékenyebb és legvédtelenebb teremtményeire.
Az Úr mindenekelőtt atya, aki „fenntartja a botladozót” és felemeli azokat, akiket porig aláztak. Ezért minden élőlény az Úr felé fordul, mint kiéhezett koldus. Isten pedig, mint gondos szülő, felkínálja számukra az élethez szükséges táplálékot. „Minden szem terád vár, te adsz nekik ételt a kellő időben”.
Az imádkozó ajkáról ekkor a hitvallás szavai törnek fel, mégpedig a két isteni tulajdonságot magasztalva, amely nem más, mint az igazságosság és a szentség. „Igazságos az Úr minden útján, és jóságos (szent) minden művében”. A héber nyelv két szóval fejezi ki az Isten és a népe közötti szövetséget: a saddiq és a hasid jelzőkkel. Azt az igazságosságot fejezik ki, amely üdvözít és megszabadít a rossztól, valamint a hűségre utalnak, amely az Úr szerető nagyságának jele.
A zsoltáros azoknak az oldalán áll, akik részesülnek az Úr jóságának ajándékaiból. Az igazi hívő bizalommal teljes imával fohászkodik Istenhez, tiszta szívből hívja és keresi őt egész életében, féli az Istent, tiszteletben tartja akaratát, engedelmeskedik szavának, de mindenekelőtt szereti őt és biztos abban, hogy az Úr védelmét élvezheti, Isten befogadja hívét szeretetébe. „Megőriz az Úr mindenkit, aki szereti”.
A himnusz végén a zsoltáros visszatér a kezdő szóhoz, és mindenkit arra szólít fel, hogy áldja az Urat és nevét, vagyis élő és szent személyét, aki a világban és a történelemben véghez viszi üdvözítő művét. A hívő dicsőítő énekéhez kapcsolódjon minden teremtmény, aki részesült az élet ajándékában: „Minden test áldja szent nevét mindörökkön örökké!”Örökös énekről van szó, amely a földről felszáll a mennybe, mint Isten egyetemes szeretetének közösségi ünneplése, mivel Isten a béke, az öröm és az üdvösség forrása.
„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja”. A 144. zsoltárnak eme gyöngéd sorai különösen kedvesek voltak a VI. századi gázai aszkéta Barsanufius számára, akihez nagy bölcsessége miatt gyakran fordultak tanácsért monachusok, egyháziak és laikusok egyaránt. Egyik tanítványa azt kérdezte tőle, mit tegyen, amikor kísértések gyötrik? Barsanufius ezt válaszolta: „János testvérem, ne félj a kísértésektől, amelyek azért támadtak benned, hogy próbának tegyenek ki téged, mert az Úr nem hagyja, hogy hatalmukba kerítsenek. Amikor tehát előfordulnak ezek a kísértések, ne fáraszd magad annak keresésével, hogy miről van szó, hanem kiáltsd Jézus nevét, Jézus segíts. És ő meghallgat téged, mert közel van mindenkihez, aki hozzá kiált. Ne bátortalanodj el, hanem fuss bátran és eléred majd célodat, Urukban, Jézus Krisztusban.”