"Mi tehát a megváltás? Nem más, mint Isten országának örömhíre" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Múlt vasárnap tanúi lehettünk Jézus és a gonosz lélek első nyilvános összecsapásának, a Megváltó hadüzenetének a sátán uralma, országa ellen. Az évközi ötödik vasárnap evangéliuma ezt a történést, ezt a folyamatot vezeti tovább. Amikor Jézus kijön a zsinagógából, ahol a csodás ördögűzésre sor került, betér András és Simon Péter házába, ahol beteget gyógyít – Péter anyósa kel fel lázas ágyából, majd az ajtó előtt tömörülő emberek sokasága akarja őt látni, hallani. Jézus ördögöket űz, betegeket gyógyít.
Márk evangéliumának elején döntő fontosságú jelek ezek. Hiszen a Megváltó érkezését e két csodálatos dolog: a megszállottak szabaddá tétele s a betegek meggyógyítása kíséri. Felhangzik az evangélium, s a szavak rögtön élni kezdenek. Tudjuk hitünk szerint, hogy az ősbűn következménye lett a betegség és a halál, vagyis az ember testének és lelkének megromlása, esendővé válása, s végül a romlás beteljesedése, az elmúlás. A bűntől való megváltás tehát éppen abban áll, hogy a bűnt gyógyítva annak következményei is átalakulnak életünkben. Ha a názáreti Jézus valóban a Megváltó, akkor természetes, hogy érkezésének e kettő – a test és lélek megromlásának, a halál és a bűn szolgaságának – feloldása a jele. A korabeli zsidók felfogták ennek jelentőségét, s Márk evangéliuma is ezekkel a jelekkel kezdődik.
A kulcsfogalmak tehát, amelyekre figyelmünknek most irányulnia kell, ezek: Isten országa – evangélium – gyógyulás – szabadulás. Ezek sajátosan rajzolják meg Jézus istenemberi küldetésének körvonalait, karakterisztikus jegyeit. Teljes súlyuknak felmérése, hitbeli megértése az ősbűntől a végítéletig ívelő hatalmas üdvrendi drámában lehetséges.
A kiindulópont maga Isten, akinek az akarata hozta létre ezt a világot, aki azért teremtett, hogy szerető nagysága a teremtésben kiáradva testet öltsön, s elérje csúcsát az emberben, aki nem pusztán passzív, tárgyi vagy tudattalan következménye az isteni akaratnak, de szabad személy, aki szabadságában válaszolhat Istennek. Ő a világ egyetlen lénye, aki nem csak megteremtődik az isteni szó által, de képes is azt a szót meghallani, megérteni, s arra a maga emberi szavával válaszolni. Amíg az isteni szó s az emberi szó teljes összhangban vannak egymással, addig az Édenkertben él az ember, ahol úgy beszélget vele Isten, mint a barátjával. Mihelyst azonban e kettő a bűn által szétválik, a kozmosz az ember világává lesz, olyan világgá, amelyet az ember lázadó akarata kerít hatalmába. Isten ezt engedi, nem azért, mert gyenge, hanem azért, mert alázatos, és mert szereti teremtményét.
Így viszont az ember bűne miatt az egész teremtés is megromlik, rossz pályára tér. Mivel az ember országa leválik Isten akaratáról, Isten országáról, törés keletkezik. Az ember kikényszeríti, hogy ne Isten országa, de az ember saját országa jöjjön el, valósuljon meg a teremtett világban. Mintha így kiáltana: „Ne a te országod, hanem az én országom jöjjön el!” A Megváltó ezért kezdi azzal nyilvános működését, hogy Isten országát hirdeti meg – hisz ez a megváltott ember célja: Isten országában beteljesedni, lemondva a magunk országáról. A Miatyánk ezért kezdődik ezzel a hármas kérdéssel: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod!” Vagyis: a teremtő akarat teljesüljön a teremtésben, az isteni ország legyen az úticél. Az ember ráébred arra, hogy Isten országától való távollevése milyen borzalmas következményekkel jár.
Melyek ezek a következmények? Alapvetően egy gondolatban foglalhatnánk össze ezeket: mivel az ember elszakad Istentől, mivel az örök teremtő akarattal szembeszegezi az időleges, esetleges és töredékes teremtett emberi akaratot, mintegy beletörődik a végességbe. Az ember belesüpped saját hiányosságába, gyarlóságába, gyengeségébe – vagyis élete (elszakadva az isteni akaratban lehetővé váló teljességtől, jézusi szóval: boldogságtól) alá lesz vetve a hiányosság törvényének, a romlás törvényének. A test szintjén ez betegséget és halált, a lélek szintjén bűnt, lelki rabságot, önzést, depressziót s megannyi más dolgot jelent.
Mi tehát a megváltás? Nem más, mint Isten országának örömhíre. Annak az evangéliuma, hogy Jézus újra lehetővé teszi az ember számára, hogy a Teremtő akaratával egyesüljön. Hogy ez valóban megszabadít bennünket, azt jelzi a csodás gyógyítás, a csodás szabadítás. Így már megértjük a Jézust belülről emésztő tüzet, amely miatt kora hajnalban felkel: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot – hiszen ezért jöttem.” Valóban ezért jött. Az evangélium hirdetésének legmagasztosabb formája pedig az lesz, amikor már nem szavaival vagy csodáival hirdeti azt, hanem teljes életével, emberségével – vagyis meghal, de feltámad és felmegy a mennybe.
Mi erre az evangéliumra találunk rá. Mi is ott állunk Jézus körül, belépünk a fénybe, a megváltott kegyelmi létbe. Akkor viszont lehetetlen, hogy ne éledjen bennünk ugyanaz az érzés, mint magában Jézusban. A világban, az Egyház ajtaján kívül megannyi ember szorong – a szó fizikai és lelki értelmében egyaránt. Tömegek állnak az Egyház ajtaján kívül, akik meg vannak kötözve, akik betegek – akárcsak a Péter háza előtt álló emberek. Hiába lennénk mi bent a házban, az Egyházban, ha nem látnánk meg őket, nem éledne fel bennünk egy hallatlan szeretet, s ez nem ösztönözne bennünket újra meg újra arra, hogy szóljunk – ne csak szavakkal, de életünkkel – Isten országa örömhíréről. Jézus ezért jött, mi pedig keresztényként ezért tartozunk alapvető felelősséggel. Ne feledjük, amit Pál ír: „Krisztus szeretete sürget minket.” Valóban, mennünk kell a világba, hogy gyógyítsuk a betegeket, nem csak a testeket, de a lelkeket is; és hirdessük az igazi szabadságot, Isten országának szabadságát, az emberi „én országom, mi országunk” hazug és valójában rabságba döntő ál-szabadsága helyett.