XVI. Benedek pápa beszéde a Cor Unum Pápai Tanács értekezletének résztvevőihez
XVI. Benedek pápa hétfőn délelőtt kihallgatáson fogadta Ignace Moussa Daoud bíborost,
a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusát, ad limina látogatásra érkezett két
kongói főpásztort, majd déli tizenkét órától a Cor Unum Pápai Tanács által szervezett
találkozó 250 résztvevőjével találkozott az Apostoli Palota Kelemen termében. A
Cor Unum Pápai Tanács ezt a találkozót, amely a szeretet, karitász témájával foglalkozik,
XVI. Benedek pápa első enciklikájának megjelenése alkalmából szervezte. Mint ismeretes
a Pápa „Deus est caritas” – Isten szeretet k. enciklikáját szerdán, január 25-én
teszik közzé. A Szentatya a konferencia résztvevőihez intézett beszédében a szeretet
fogalmáról elmélkedett, Dante Isteni Színjátékának magasztos gondolataiból kiindulva.
Dante kozmikus utazása az Isteni Színjáték utolsó, 33. énekében Isten színe előtt
ér véget, akit ő „az örök-fény kútfejének” nevez. Ez a fény ugyanakkor „a szeretet,
amely mozgat napot és minden csillagot.” A fény és a szeretet egyetlen dolgot alkotnak,
a világegyetemet mozgató alkotó hatalom kezdetét jelentik. A költőnek ezekben a szavaiban
felcsillan Arisztotelész gondolata, aki az éroszban látta a világot mozgató erőt,
ám Dante tekintete valami olyat is felfedez, ami teljesen új és elképzelhetetlen
a görög filozófus számára. Az Örök Fény három körben jelenik meg: „Ó Örök fény, magadban
ülve boldog. Magadat érted csak, s magadtól értve magadat értőn szereted s mosolygod.”
A Szentháromságot megjelenítő három kör középső körében Dante emberi arcot vél felfedezni
– Jézus Krisztus arcát. Ez az Isten tehát emberi arccal és tegyük hozzá emberi szívvel
rendelkezik. A Dante által leírt látomás újdonságot tartalmaz, amely meghalad minden
emberi keresést: az újdonság az, amit csak Isten maga nyilatkoztathatott ki, olyan
szeretet újdonsága, amely arra ösztönözte Istent, hogy emberi arcot öltsön, sőt hússá
és vérré, teljes emberré váljon. Az isteni érosz nemcsak kezdeti kozmikus erő, hanem
embert teremtő és hozzá lehajló szeretet, ahogy az irgalmas szamaritánus is odahajolt
a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út mentén fekvő kirabolt és sebesült ember felé.
A szeretet szó ma már annyira elkoptatott, elhasznált és annyiszor visszaélnek
vele, hogy szinte félünk kiejteni ajkunkon. Pedig alapvető szó, alapvető realitást
fejez ki. Éppen ezért nem tehetjük félre, hanem újra használnunk kell ezt a szót,
meg kell tisztítani és vissza kell adni eredeti ragyogását, hogy megvilágítsa és helyes
útra terelje életünket. XVI. Benedek pápa beszédét ezekkel a szavakkal folytatta:
„Ennek tudata késztetett arra, hogy a szeretetet válasszam első enciklikám témájául.
Meg akartam kísérelni, hogy korunk és életünk számára kifejezzek valamit abból, amit
Dante oly újszerűen foglal össze. A költő jól elmagyarázza azt a spirituális valóságot,
amely a keresztény kinyilatkoztatás lényege: arról van szó, hogy a hit váljon olyan
látomás-megértéssé, amely átalakít bennünket. Az volt a vágyam, hogy az enciklikában
nagyobb hangsúlyt adjak az emberi arcot és emberi szívet öltött Istenbe vetett hit
központiságának. A hit ugyanis nem egyszerűen elmélet, amelyet elfogadunk, vagy félre
teszünk. A hit nagyon is konkrét dolog: olyan kritérium, amely meghatározza életstílusunkat.
A mai korban, amelyben az ellenségeskedés és a mohóság szuper hatalommá vált, amelyben
tanúi vagyunk a vallással való visszaélésnek, amely egészen addig elmegy, hogy felmagasztalja
a gyűlöletet, a semleges racionalizmus nem tud bennünket megvédeni. Szükségünk van
az élő Istenre, aki a halálig szeretett bennünket.” A Szentatya beszéde további
részében emlékeztetet arra, hogy szerdán megjelenő enciklikájában az Isten, Krisztus
és Szeretet témát a keresztény hit fűzi egybe. A Pápa meg akarta mutatni a hit emberi
mivoltát, amelynek az érosz is részét alkotja – vagyis az, hogy az Isten által testtel
teremtett ember „igenje” a férfi és nő felbonthatatlan házasságában a teremtésbe gyökerezve
ölt formát. Ekkor történik, hogy az érosz agapévá alakult át, vagyis, hogy a másik
iránti szeretet nem önmagát keresi, hanem a másik iránti figyelemmé válik, készségessé
az áldozathozatalra és nyitott az új emberi élet ajándékára. Krisztus nyomán a másik
iránti szeretet, a keresztény agapé nem valami idegen dolog, az érosz mellett, vagy
egyenesen ellene. Sőt Krisztusnak az emberért hozott áldozatában új dimenzióra talál,
amely a szegények és szenvedők iránti szeretetszolgálatban a történelem során egyre
inkább kifejlődött. A Szentatya beszédében még említést tett arról is, hogy enciklikája
két látszólag egymással kevéssé összefüggő részből áll. Az első elméleti rész, amely
a szeretet lényegéről, a második pedig az egyház szeretetszolgálatról és karitatív
szervezetekről szól. „Engem azonban – mondta a Pápa – éppen a két téma egysége érdekelt.”
A testvérek szolgálata azt jelenti, hogy Istent közvetítjük. Isten és Krisztus a karitatív
szervezetekben nem lehetnek idegen szavak, mert valójában az egyházi szeretetszolgálat
eredeti forrását jelölik és a „caritas” ereje a tagok és a munkatársak hitének erejétől
függ. A szenvedő ember látványa szíven üt bennünket. De a karitatív elkötelezettségnek
akkor van igazán értelme, ha nem egyszerű filantrópia. Maga Isten ugyanis az, aki
a nyomor enyhítésére sürget minket. Végső elemzésben tehát Őt magát visszük el a
szenvedés világába. Minél tudatosabban és világosabban ajándékként visszük Őt, szeretetünk
annál hatékonyabban változtatja meg a világot és ébreszti fel a halálon túlmutató
reményt.