"A nemzetek vezetői kötelezzék el magukat a szegények, a gyengék védelmezésére" - mondta katekézisében XVI. Benedek pápa

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa a 137. zsoltárról elmélkedett, amely a júdaista hagyomány szerint Dávidtól származik. A zsoltár, amely valószínűleg későbbi korból származik, személyes hangvételű sorokkal kezdődő hálaének. A zsoltáros utal rá, hogy imájának a templomban összegyűlt hívek adnak keretet, a vonatkozási pontot a sioni szentély jelenti, amely az Úr jelenlétének székhelye, ahol a hívekkel találkozik.
A zsoltáros leborul a szent templom előtt, áldja Isten szent nevét, hálát ad jóságáért, hűségéért. Énekel Isten előtt, aki a mennyekben lakik angyalai seregével, de aki a templom földi valóságában is jelen van és hallgatja hívei könyörgését. A zsoltáros biztos abban, hogy az Úr „neve”, vagyis személyes, élő és tevékeny valósága, erényei, mint a hűség és az irgalmasság, amelyek népével való szövetségének jelei, minden bizalom és remény támaszának forrását jelentik. Az ima sorai ezután tekintetünket a múlt felé irányítják, a szenvedés napját idézik fel: az imádkozó kétségbe esett kiáltására isteni hang adott választ, bátorságot öntve a szenvedő lelkébe. „Amely napon hozzák kiáltottam, meghallgattál, gyarapítottad a lelkem erejét.” Az eredeti héber szöveg szó szerint úgy fogalmaz, hogy az Úr éleszti fel az elnyomás alatt élő igaz hívő lelkében az erőt, mintha egy szélvész söpörné el a tétovázást, a félelmeket, új életerőt áraszt, kivirágoztatja az erőt és a bizalmat.
Ezek után a látszólag személyes vallomások után, a zsoltáros kiszélesíti a látókört az egész világra, elképzelve, hogy tanúságtétel magával ragad mindenkit: „a föld minden királya dicsőítsen téged”. Imájához közös dicsőítő énekben csatlakozik az egész világegyetem, Isten nagyságának, szuverén hatalmának tiszteletére.
Ennek a kórusban énekelt dicsőítő éneknek a tartalma, amely minden nép ajkáról száll fel a mennybe, mindenekelőtt a „dicsőség” és az „Úr útjai” témájával fogalkozik, vagyis üdvösségterveivel és kinyilatkoztatásával. Isten minden bizonnyal „fölséges” és természetfeletti, ugyanakkor „irgalommal tekint a gyöngére, a kevélyt messziről felismeri”. Isten tehát a gyöngék, az áldozatok, a legkisebbek védelmét választja, melléjük áll, és ezt tudomására hozza minden uralkodónak, hogy tudatos döntések szerint kormányozzák a nemzeteket.
Miután a zsoltáros az egész világ összes felelőséhez felhívást intézett, ismét személyes hangú, dicsőítő imát mond. Tekintetével saját jövőjét fürkészi, könyörögve Istenhez, hogy segítsen a még rá váró megpróbáltatások idején. Ha bajok között vergődik is, Isten megőrzi majd életét. Az igaz ember életét sújtó nehézségeket az „ellenség haragja” jelképezi. De tudja, hogy az Úr soha nem hagyja őt magára, kiterjeszti karját, hogy támaszt nyújtson a hívőnek és vezesse őt. A zsoltár utolsó sorai szenvedélyes hangon vallják meg az Istenbe vetett bizalmat, hiszen az Úr örökös jóságot mutat teremtménye iránt. „Uram, jóságod mindörökké megmarad. Kezed művétől ne fordulj el!” Bizonyosak lehetünk afelől, hogy bármilyen nehéz megpróbáltatások is várnak ránk életünk során, Isten soha nem hagy bennünket sorsunkra, soha nem ejt ki kezéből minket az Úr, hiszen kezével, amellyel megteremtett minket, most vezet bennünket életünk útjain. Mint ahogy Szent Pál vallja: „aki megkezdte benneteket a jót, be is fejezi Krisztus Jézus napjáig” – mondta XVI. Benedek pápa, majd a negyedik században élt Szír Szent Efrém diakónus és himnuszköltő szavaival fejezte be katekézisét:
„Bármilyen nagy is legyen csodálatunk irántad, Urunk, a te dicsőséged jóval felülmúlja azt, amit nyelvünk ki tud fejezni.” „Dicsőség Neked mindazoktól, akik megértik igazságodat” -