XVI. Benedek pápa szentmiséje az elmúlt évben elhunyt bíborosok és püspökök lelki üdvéért

XVI. Benedek pápa pénteken délelőtt fél tizenkettőkor szentmisét mutatott be a Szent Péter bazilikában azokért a bíborosokért és püspökökért, akik a múlt év novembere óta eltelt időszakban költöztek el az Úr házába.
Homíliájában a Szentatya mindenek előtt II. János Pál pápa emléke előtt rótta le tiszteletét. XVI. Benedek a november hónapot megnyitó két ünnepet, Mindenszentek és Halottak napját a kegyelem időszakának nevezte, amelyben az egyház nagy családja hivatásának megfelelően imádkozik és szentmisét mutat be az elhunyt hívek lelki üdvéért. Ezt teszi most is, amikor az év során elhunyt bíborosokra és püspökökre emlékezik. A szentek közösségének misztériuma különös módon megvilágítja ezt a hónapot és a liturgikus év egész hátralévő részét, és az ember földi rendeltetéséről végzett elmélkedést a Húsvét világossága felé irányítja.
A Szentatya homíliáját így folytatta: „Hosszú időn keresztül tagja, két és fél éven keresztül pedig dékánja voltam a bíborosi kollégiumnak. Erős szálak fűznek ennél fogva ehhez a sajátságos közösséghez, amelynek én lehettem a vezetője azokban a emlékezetes napokban, amelyek II. János Pál halálát követték. A szeretett pápa számos ragyogó tanúbizonyságot hagyott ránk, köztük azt, ami a legértékesebb, az imádságot. Most is az ő lelki örökségét folytatjuk, abban a meggyőződésben, hogy még fokozottabban közben jár értünk az Égből.” A Szentatya ezután név szerint is megemlítette azt az 5 bíborost, akik már „átértek a másik partra” : Juan Carlos Aramburu, Jan Pieter Schotte, Corrado Bafile, Jaime Sin és alig egy hónappal ezelőtt Giuseppe Caprio. Velük együtt az Úr Jézusra bízzuk most azoknak az érsekeknek és püspököknek a lelkét is, akik befejezték földi pályafutásukat és közbenjárnak értünk azoknak a szavaknak a fényében, amelyekkel Isten ebben a szentmisében szólt hozzánk.
A Sirák fia könyvéből elhangzott rész kitartásra buzdít a megpróbáltatásokban és bizalomra Isten iránt. Aki az Úr szolgálatában áll és egyházi szolgálatban tölti el életét nem mentesül a próbatételektől, sőt még fondorlatosabb próbatételeknek van kitéve, amint azt annyi szent tapasztalata bizonyítja. De az istenfélelemben töltött élet megszabadítja a szívet a félelemtől és elárasztja azt szeretetének gyöngédségével. Ehhez a gondolathoz szorosan kapcsolódnak Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott szavai, Szent János apostol evangéliumából: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek (Jn 14,1). Az emberi szív mindaddig nyugtalan, amíg földi zarándokútja során nem talál olyan biztos kikötőre, ahol végre megpihenhet. Aki remél Jézusban, Istenbe helyezi bizalmát, mert amint ő maga mondja Fülöpnek „Aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,2). Isten valóban lehajolt hozzánk, hiszen nekünk, embereknek szükségük van barátra és testvérre, aki kézen fog és elvezet bennünket az Atya házába (Jn 14,2). Szükségünk van valakire, aki jól ismeri az utat. És az irgalmas szeretetben gazdag Isten (Ef 2,4) elküldte Fiát nem csak azért, hogy mutassa az utat, hanem, hogy ő maga legyen számunkra az Út (Jn 14,6). Jézus az út mindenki számára és nincs más út, csak Ő. De még a hitelesnek tűnő alternatív utak is végül hozzá vezetnek. Az Atya tehát felbecsülhetetlen értékű ajándékot adott az emberiségnek azzal, hogy elküldte egyszülött Fiát. Erre az ajándékra nagy felelősséggel kell válaszolnunk – mondta a Pápa – és ez a felelősség annál nagyobb, minél szorosabb a kapcsolatunk Jézussal. „Mindattól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni és akire többet bíztak, attól még többet fognak számon kérni” (Lk 12,48). A Szentatya végül Péter apostol és a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását kérte az elmúlt 12 hónapban elhunyt bíborosok és püspökök számára, hogy fogadják be őket az Atya házába, azzal a bizakodó reménységgel, hogy egy napon mi is velük együtt örvendhetünk az élet és a békesség teljességében.