A Szentatya Úrangyala imádsága Mindenszentek ünnepén

XVI. Benedek pápa Mindenszentek napján az ünnepi szokásnak megfelelően pontban déli tizenkét órakor megjelent dolgozó szobája Szent Péter térre néző ablakában és az ezúttal is nagy számban összegyűlt hívekkel elimádkozta az Úrangyala imádságot. „Ma Mindenszentek ünnepét tartjuk, amely megízlelteti velünk azt az örömet, hogy Isten barátainak nagy családjához tartozunk, vagy ahogy Szent Pál írta: „a szentek sorára méltók lettünk a világosságban.” A Szentatya ezekkel a szavakkal kezdte az imádság előtt elhangzott rövid elmélkedését. A liturgia ma János apostol csodálattal teli kifejezését idézi: „Nézzétek mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak bennünket és azok is vagyunk.” Szentnek lenni azt jelenti, hogy teljesen megvalósítjuk azt, amik már vagyunk, amennyiben Jézus Krisztusban megkaptuk Isten fogadott gyermekeinek méltóságát. A Fiú megtestesülésével, halálával és feltámadásával Isten kiengesztelte magával az emberiséget és megnyitotta előtte a saját életében való részvétel lehetőségét. Aki hisz Krisztusban, Isten Fiában, újra születik a „magasból” a Szentlélek működése által. Ez a titok a keresztség szentségében valósul meg, amelyben az anyaszentegyház a világnak adja a szenteket. A keresztségben kapott új élet nincs alárendelve a romlásnak és a halál hatalmának. Annak aki Krisztusban él, a halál átmenet a földi zarándokútból az égi hazába, ahol az Atya várja gyermekeit, „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” – amint azt a Jelenések könyvében olvassuk. Éppen ezért igen jelentős és illő, hogy a Mindenszentek ünnepét követő napon az egyház a halottakra emlékezik.
A szentek egyessége, amint azt a Hiszekegyben valljuk, olyan valóság, amelyet itt a földön építünk, de amely akkor nyilvánul meg teljességében, amikor „látni fogjuk Istent, úgy, amint van”. A holtakat a közösségvállalás mély spirituális kötelékei kapcsolják össze azokkal, akik még földi zarándokútjukat járják a világban. Titokzatos, ám mégis valóságos kötelék ez, amelyet az imádság és az Eucharisztia szentsége tart ébren. Krisztus misztikus testében a hívek találkoznak átlépve a halál korlátain, imádkoznak egymásért, és a szeretetben megvalósítják az ajándékok bensőséges cseréjét. A hitnek ebben a mélységében válik érthetővé az a szokás, hogy imádkozunk a halottakért és főként, hogy szentmisét mutatnak be értük, Krisztus húsvétjának emlékezetét, amely a hivő emberek számára megnyitotta az örök élet útját.
A Szentatya beszédét ezekkel a közvetlen és személyes szavakkal zárta: „Lélekben én is csatlakozom mindazokhoz, akik a temetőkben felkeresik szeretteik sírját és imádkoznak értük. Holnap délután én is lemegyek a vatikáni grottákba, a pápák sírjaihoz, amelyek koszorúként veszik körül Szent Péter sírboltját. Különös módon fogok megemlékezni a szeretett pápáról, II. János Pálról. Kedves barátaim, hagyományos látogatásunk a temetőkben, halottaink sírjánál jelentsen alkalmat arra, hogy félelem nélkül gondoljunk a halál misztériumára és ápoljuk azt a szüntelen lelkierőt, amely felkészít bennünket arra, hogy derűsen tekintsünk a halálra. Legyen ebben segítségünk Szűz Mária, a Szentek Királynéja, akihez most gyermeki bizalommal fordulunk.
A Szentatya végül szokása szerint a világnyelveken is köszöntötte az Úrangyala imádságra egybegyűlt híveket, majd ismét olaszul szólva köszönt el a zarándokok sokaságától: „Mindenszentek ünnepén azoknak a szenteknek a kétezer éves történetére gondolok, akik oly nagy gazdagságot jelentettek Itália számára és imádkozom, hogy ma és mindörökre így legyen.”