"Egyre kisebbé válva, önmagunkat egyre inkább háttérbe vonva mind tisztábban engedhetjük
átragyogni az evangélium fényét emberi létünkön" - Török Csaba atya elmélkedése a
vasárnapi evangéliumról
Az évközi harmincegyedik
vasárnap evangéliumi szakaszában véget ér az a több vasárnapon át tartó sorozat, amelyben
Jézus és a zsidó vallási pártok vezetőinek vitáit hallhattuk. A végeredmény: a nép
vallási vezetői megkeményítik szívüket, nem fogadják el, nem fogadják be az evangéliumot.
Jézus ekkor felhagy a meddővé vált vitákkal, s közvetlenül a néphez fordul. A tömeghez
intézett szavai példaértékűek és rendkívüli jelentőséggel bírnak a mi számunkra is. Az
alaptapasztalat roppant egyszerű: az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek,
vagyis a nép mindenekelőtt vallási-lelki vezetői ők, de ezzel egyidejűleg a társadalmi
életnek is meghatározó szereplői. Ők azok, akik hirdetik Istennek a választott néphez
intézett szavát. Ugyanakkor a próféciák hirdetői képtelenek felismerni, amikor elérkezik
a próféciák beteljesedése, a törvények tanítói nem ismerik fel a názáreti Jézusban
Isten kinyilatkoztatásának teljességét, a Messiást, akinek kezébe helyeztetett az
uralom, aki a végső Bíró. Ez a kettősség tehát azért drámai, mert egyfelől Isten
szava hiteles hirdetésének szent feladata a farizeusokra és írástudókra hárult, ugyanakkor
ők azok, akik saját életükkel, lelkületükkel mutatják fel, hogy lehet nem felismerni
a hirdetett isteni szó beteljesülését, hogyan lehet a betűt vizsgálva eltávolodni
a tartalomtól, a lényegtől. Miért mondottam elmélkedésünk elején, hogy ma is, mostani
egyházi életünkben is alapvető fontosságú üzenetet hordoz ez az evangéliumi szakasz?
Azért, mert bár megváltozott a kor, megváltoztak a viszonyok, de ugyanez a jelenség
sokszor napjainkban is fellelhető. Az Egyház maga is hordozza szívében Isten kinyilatkoztatását
– a Szentírás szavában, a Hagyományban s az ezekből fakadó egyházi tanításban. Mégis,
a megélt hit sokszor oly messzire kerül a megvallottól, a tanulmányozott betű a lelki
tartalomtól. Ezért fontos emlékezetünkbe idéznünk az idei nagypénteki colosseumi
keresztút kilencedik állomását, ahol – II. János Pállal televíziós összeköttetésben
– Joseph Ratzinger bíboros, aki nem sokkal később XVI. Benedek néven lépett a pápai
trónra, így fogalmazott: „Mi az üzenete Jézus harmadik elesésének számunkra?
Mi az ember általánosságban vett esésére gondoltunk, oly sokak bukására Krisztustól
egy istentelen szekularizmusba. De nem kell-e arra is gondolnunk, hogy mennyit kell
Krisztusnak elszenvednie Egyházában? Hányszor élnek vissza jelenlétének szent Szentségével,
a szív mily ürességébe és gonoszságába lép be oly sokszor? Hányszor ünnepeljük csakis
önmagunkat, s nem is fordítunk ügyet Reá? Hányszor forgatjuk ki szavait vagy
élünk vissza velük? Mily kevés hit van oly sok elméletben, mennyi üres beszédet hallhatunk?
Mennyi szenny van az Egyházban, és éppen azok között, akiknek a papságban egészen
Őhozzá kellene tartozniuk? Mennyi gőg és önelégültség? Mily kevésbe vesszük a kiengesztelődés
szentségét, amelyben Ő vár reánk, hogy felemeljen elesettségünkből?” Valóban,
a keresztény hit is szembesül az evangéliumi drámával: a hitet megvalljuk, Isten szavát
őrizzük, a tanítást műveljük, kifejtjük, de ugyanakkor az életünk másról tesz tanúságot,
mint a szánk. Ezt a szempontot még inkább figyelembe kell vennünk a püspökök és a
papok esetében, akik már nem Mózes, de az Egyház krisztusi tanítószékében ülnek illetve
annak segítői, szolgái. Azonban ez a kettős arc, ez a szakadék nem adhat okot arra,
hogy magát az isteni szót vessük kritika alá. Nem Isten üzenete gyenge, törvénye rossz,
akarata ember-ellenes; hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az ember kevés, az
ember zárul be, s nem engedi, hogy az isteni szó erőben, jóságban és ember-szeretetben
valósuljon meg az életében. Jézus is így int: bármilyen a tanító, attól a tanítás
értéke még önmagában van. Bármilyen is az, aki hirdeti az evangéliumot, az evangélium
ereje nem az azt tanító emberben, hanem az emberi történelemben megszólaló Istenben
van. Ezért ha méltatlanul is csendül fel az evangélium hangja az egyházban, annak
tartalma, üzenete mégis mindennél értékesebb. Ha töredékes, gyenge és esendő is az
ember, aki szolgálja az Igét, attól az még a legnagyobb gazdagság az ember, az egész
világ számára. Mert nem az a fontos, hogy ki a futár, a szolga, aki közvetíti az ajándékot,
hanem az, hogy ki az a személy, aki azt adja. Márpedig az evangélium Isten ajándéka
az embernek. Így hát amikor emberekkel találkozunk, akik a hitből papok, egyháziak
vagy hívek miatt ábrándultak ki, akkor emberileg meg kell értenünk, hogy a dilemmát,
a vallott hit és az élet kettősségét nem tudták feldolgozni. Ugyanakkor emlékeztetnünk
kell őket és magunkat is, hogy mindez pusztán a csatorna, a közvetítés – Isten maga,
az Örömhír Istene túl van papokon, egyháziakon, híveken. Ez természetesen nem azt
jelenti, hogy erre hivatkozva megmaradhatunk fásultságunkban, esetleg a krisztusi
szellemmel ellentétes életvitelünkben – épp ellenkezőleg! Mindez arra buzdít bennünket,
papokat és világiakat egyaránt, hogy életünk, tetteink és szavaink mindinkább kerüljenek
összhangba hitünkkel, az evangélium hitével, nehogy a szolga, a közvetítő, a csatorna
elégtelensége miatt magától az Úrtól, a Mestertől és a Forrástól forduljanak el az
emberek. Az alázat iskolája ez a hívek számára – mert megérteti velünk, hogy a
hitben előrehaladni egyet jelent azzal, hogy mind kisebbekké válunk, mindinkább ráébredünk
arra, hogy mi szolgái, gondnokai vagyunk egy valóságnak, amely túlnő rajtunk, amely
mindig több mint mi, amelyhez önerőből gyengék vagyunk; épp ezért egyre kisebbé válva,
önmagunkat egyre inkább háttérbe vonva mind tisztábban engedhetjük átragyogni az evangélium
fényét emberi létünkön. Ez az ember felmagasztalása: kristálytisztává válni, Isten
képét hordozni a világban, testvérként a testvérek között elvezetni őket az Atyához
– nem csak a tanítással, szóval, kioktatással és tanáccsal, de egész életünkkel.