Interjú XVI. Benedek pápával a kölni Ifjúsági Világtalálkozó előtt
A kérdező: P. Eberhard v. Gemmingen SJ, a Vatikáni Rádió német műsorának főszerkesztője
(A német eredetiből fordította: Török Csaba atya, terézvárosi káplán)

Szentatya! Ön április 25-én ezt mondta: „Örülök Kölnnek.” Tudná egy kicsit konkretizálni ezt az örömét?
Igen – mégpedig sok szempontból. Először is sok szép évet töltöttem el Rheinlandban, úgyhogy egyszerűen csak örülök annak, hogy megint belélegezhetem Rheinland sajátos légkörét, ezt a világra nyitott várost s mindazt, ami hozzá kötődik. Aztán mindenekelőtt örülök annak, hogy az isteni Gondviselés úgy akarta, hogy első külföldi utazásom során Németországba látogassak. Soha nem mertem volna ezt én magam így megrendezni. Azonban ha valakivel a Jóisten – úgymond – ezt teszi, akkor annak örülhet az ember. És aztán annak is örülök, hogy ez az első utazás az egész világból érkezett fiatalokkal való találkozás – mindig szép dolog a fiatalsággal találkozni, mert az telve van nehézségekkel, de – talán – reménységgel is, lendülettel és elvárásokkal, mert benne a jövő dinamikája rejtezik, és mert a fiatalsággal való találkozás megint lendületesebbé, örömtelibbé és nyitottabbá teszi az embert. Ez egy sor olyan ok, amely időközben erősítette, és egy cseppet sem kisebbítette bennem az örömöt.
Szentatya, meg tudná mondani, hogy mit akar mindenekelőtt közvetíteni a világ ifjúsága felé? Mi az a fő dolog, üzenet, amelyet át szeretne adni?
Igen – meg szeretném nekik mutatni, hogy szép kereszténynek lenni, mivelhogy továbbra is fennáll az elgondolás, hogy a kereszténység a parancsok és tilalmak tömegét jelenti, törvényekét, amelyeket be kell tartani, és hasonlók, s ezáltal a kereszténység valami fáradalmas és terhes dolognak tűnik. Az ember szabadabb, ha nem kell hordania ezt a terhet. Ezzel szemben én szeretnék rávilágítani: hogy egy nagy szeretet és ismeret úgymond hordoz bennünket, az nem egy terhes csomag, hanem szárny. Szép kereszténynek lenni ezzel a tapasztalattal, hogy a kereszténység megnyitja előttünk a távolokat, hogy közösséget ad nekünk, hogy mi mint keresztények soha nem vagyunk egyedül. Abban az értelemben, hogy Isten mindig velünk van, de ugyanakkor mi is szüntelenül egy hatalmas közösségben vagyunk egymással, úton lévő közösség vagyunk, egy a jövőre vonatkozó tervünk van, s ezáltal olyan létünk van, amelyért tényleg megéri élni – az öröm a keresztény lét fölött, hogy szép és jó hinni.
Szentatya, pápának lenni azt jelenti, hídverőnek, pontifexnek lenni. Nos az Egyház rendelkezik egy régi bölcsességgel és Ön most egy lendületes ifjúsággal találkozik, amely még nem túl sokat birtokol ebből a bölcsességből. Miként lehet hidat építeni eközött a régi bölcsesség – amely egyszersmind egy idős Pápa bölcsessége is – és az ifjúság között? Mi módon lehetséges ez?
(nevet) Igen – meglátjuk majd, mennyire segít meg Isten. Mindenesetre a bölcsesség nem valami elöregedett, ócska dolog – ahogyan mi a német nyelvben a „bölcsesség” szót egy kicsit ezzel a mellékzöngével társítjuk, hanem annak megértése, hogy miről is van szó, a bölcsesség pillantás a lényegesre. A fiatalok természetesen először meg akarják tanulni az életet, azt újra egyedül felfedezni, nem egyszerűen a többiektől már előre megrágva átvenni. Talán ez az az ellentét, amelyet itt láthatnánk. Azonban a bölcsesség egyszersmind épp az, ami a „világot” értelmezi, amely mindig ismét új, és amely megint rávezet az új kontextusban megint arra, ami lényeges, és arra, hogy az ember hogyan tudja ezt a lényegest megvalósítani. Így tehát – úgy hiszem – a beszéd, a hit, az élet abból, amit az emberiség ajándékba kapott, és ami mécseseit meggyújtotta, nem az előre megrágása valami ócska régi dolognak, hanem éppen – úgymond – a fiatalság dinamikájára van szabva, amely ugye a nagyra, az egészre kérdez rá. És éppen erről van szó a hit bölcsességében, hogy mi nem az adatok egy nagy halmazát ismerjük – amelyek minden mesterség számára fontosak –, hanem hogy mi minden adaton túl tudjuk, hogy mi is életünk célja, és hogyan kell az emberséget és a jövőt kialakítani.
Szentatya, azt is mondta: „Az Egyház fiatal”, egyáltalán nem öreg. Meg tudná egy kicsit pontosabban is mondani, mire gondolt ezzel?
Igen – az Egyház fiatal mindenekelőtt – mondjuk így – biológiai értelemben, mert sok fiatal tartozik hozzá. Azonban abban az értelemben is fiatal, hogy hite úgymond Isten friss új forrásából fakad, ahol ebből kifolyólag a valóban új és megújító jelen van. Ez nem egy poshadt elemózsia, amellyel már 2000 éve rendelkezünk és amelyet mindig újra meg újra felfőzünk, hanem maga Isten a forrása minden fiatalságnak és életnek. És amennyiben a hit egy ajándék, amely tőle jön, úgymond a friss víz, amelyet mindig újra megkapunk, amellyel aztán élni tudunk, és amelyet mi úgymond erőként a világ útjaiba beletáplálhatunk – akkor az Egyház éppen egy megfiatalító erő. Van egy egyházatya, aki egyszer látta az Egyházat, és ekkor meglátta a rendkívülit is, mégpedig hogy az Egyház az idők múlásával nem öregebb, hanem mindig fiatalabb lesz, mert egyre inkább találkozik az Úrral, vagyis magával a forrással, amelyből a fiatalság, az újdonság, a felüdülés, az élet friss ereje fakad.
Ön ugyebár jobban ismeri a németországi egyházat, mint én vagy mi mindannyian, és innen fakad az ökumenére, a katolikus és evangélikus egyházak egységére vonatkozó kérdés, amely egy központi kérdés. Léteznek talán utópisztikus reménységek is, melyek szerint az Ifjúsági Világtalálkozó áttörést hozhat az ökumené területén is. Ön szerint a Találkozón az ökumené kis, közepes vagy nagy szerepet játszik?
Igen – az ökumené ott van, mint megbízás az egységre, amely az Egyház egész lényegét átjárja, és nem egy marginális feladat. Épp hogyha az ember centrálisan éli meg és kezeli hitét, akkor az felkerekedést jelent az egység felé. A Találkozó során természetesen a konkrét ökumenikus párbeszédet nem írják olyan nagy betűkkel, hiszen ez mindenekelőtt az egész világból érkező katolikus fiatalok találkozója – közöttük természetesen olyanoké is, akik nem katolikusok, azonban mégis kérdezni szeretnének, hogy vajon itt található-e valami, és akik így a bensőjükben találkoznak a fiatalsággal, amely persze nem csak a Pápával beszél, hanem mindenekelőtt egymással találkozik, és akkor éppen ez a dimenzió is jelenvaló lesz. Találkozni fogok evangélikus barátainkkal, és sajnos csak rövid idő áll majd rendelkezésünkre, hiszen a napi „csomag” elég nagy, azonban mégis lesz egy kevés időnk, hogy közösen elgondolkodjunk, hogyan kell tovább mennie az ökumenének. Nagyon jól és szívesen emlékezem II. János Pál pápa első németországi látogatására, hogyan ült Mainzban egy asztalnál az evangélikus közösségek képviselőivel, és miképp gondolták ki közösen, hogy miként tovább. Ezután került megalapításra a bizottság, amelyből aztán a megigazulás-tanról szóló konszenzus megszületett. A lényeges az – úgy gondolom –, hogy mi mindannyian mindig szemünk előtt tartsuk az egységet éppen keresztény létünk centralitásában – és nem csak különböző találkozási pillanatokkor, és ezáltal mindaz, amit hittel teszünk, mindig már belülről fakadóan legyen ökumenikus.
Szentatya, éppen a mi északi és gazdag országainkban nem csak sok ember távolodik el az Egyháztól és a hittől, de nagyon sok fiatal is. Lehet ez ellen tenni valamit vagy mindenekelőtt: miképp lehet az értelemre vonatkozó kérdést – mi az életem értelme? – úgy megválaszolni, hogy a fiatalok azt mondják: az Egyház az ügy, a mi ügyünk!
(nevet) Igen – mindannyian megpróbáljuk elvinni a fiatalokhoz az Evangéliumot, mert ez az az üzenet, amelyre várunk. Világos, hogy modern nyugati társadalmunkban sok ólomsúly van, amelyek elhajtanak bennünket a kereszténységtől. A hit és Isten nagyon távolinak tűnnek, azt élet pedig lehetőségekkel és feladatokkal telinek látszik. Az ember lehetőleg maga szeretné megragadni az életet, olyannyira megélni, amennyire az csak lehetséges. A tékozló fiúra gondolok most, aki szintén azt gondolta, hogy az atyai házban unalmas, úgy igazán ki kellene merítenie az élet kínálta lehetőségeket, magához ragadni és kiélvezni azokat, mígnem aztán észreveszi, hogy az élete igazán üres és hogy szabad és nagy volt addig, amíg az atyai házban élt. Én tehát azt gondolom: a fiatalok között is terjed mindenesetre az az érzés, hogy mindazon szórakozások, amelyeket felkínálnak nekünk, az egész szabadidőipar, mindaz, amit az ember tesz és tehet, vehet és eladhat, nem lehet az egész, hogy valamiképp többről van szó. És ennyiben – úgy gondolom – mégis csak itt van egy nagy kérdés arra nézvést, hogy mi tulajdonképpen lényeges. Mindaz, amivel rendelkezünk, és amit megvásárolhatunk, nem lehet az. Ezért létezik úgymond a vallások piaca, ami ezt a tulajdonképpen lényegest mint árut kínálja föl, s ezáltal máris degradálja. Azonban ez egy jel, ami azt mutatja, hogy van ott egy kérdés. Az igehirdetés a fiatalok közötti találkozás eredménye abban kellene, hogy álljon, hogy ezt a kérdést valóban felismerjük, és ne rohanjunk el mellette, a kereszténységet ne engedjük, mint valami elöregedett ócskaságot, kellően kipróbált dolgot félreállítani, hanem – éppen mivel Istentől magától jön – mint a mindig új lehetőséget ismertessük fel, amely mindig új dimenziókat hordoz és tár fel magában. Hisz az Úr azt mondja: az Úr fog bevezetni benneteket azokba a dolgokba, amelyeket most nem mondhatok el. A kereszténység tele van felfedezetlen dimenziókkal, és ezért frissnek és újnak mutatja magát, hogyha az ember a kérdését megint az alapoktól kiindulva teszi fel. Tulajdonképpen az ott lévő kérdésnek és a válasznak az egymásra találásáról van szó, a válaszéról, amelyet megélünk és amelyet a kérdésen keresztül mindig újra befogadunk.
Én személyesen abban az érzésben élek, hogy Európa mindinkább feladja önmagát, a kereszténységben megalapozott és emberi értékei egyre kevésbé számítanak. A kínaiak és az indiaiak nagyon keményen dolgoznak, jól képzettek, míg mi Európában részben lusták, kedvetlenek vagyunk. A keresztény gyökerekről van szó – most éppenséggel az Európai Alkotmányban is. Európa krízisben van. Lehetne egy ilyen Ifjúsági Világtalálkozó által, amelyen mintegy egymillió ember vesz részt, ösztönzést adni ahhoz, hogy valóban a keresztény gyökerek után kutassunk, éppen a fiataloktól kiindulva – hogy emberhez méltó módon élhessünk tovább?
Reméljük, hogy így lesz, hisz épp egy ilyen nagyszabású találkozó, amelyen minden kontinensről résztvesznek, az öreg kontinensnek, a házigazdának is egy új ösztönzést adhatna, és segíthetne nekünk, hogy ne csak a beteget, a fáradtat vagy az elhibázottat lássuk az európai történelemben – merthogy mi éppenséggel egyfajta önrészvétben és az önelítélésben leledzünk –, mert ugyan van minden történelemben sok beteg dolog, a miénkben is, amely oly nagy technikai lehetőségeket fejlesztett ki – ami aztán különösen is drámaivá vált –, de azt is látni kell, hogy milyen nagy dolog indult ki Európából: nem élne ma az egész világ, úgymond az Európából kiindult civilizációban, ha az nem nagyobb gyökerekből származott volna. Nos mi már csak ez utóbbit [a civilizációt?] ajánljuk fel, és aztán átveszi az ember a civilizációt, azonban ahhoz már új gyökereket keres, s így végül önellentmondásba keveredik. Úgy hiszem, hogy ezt a civilizációt csak úgy lehet megfékezni és igazi nagyságához vezetni minden veszélyével és reményével, ha ismét felismeri saját erőforrásait, ha ismét meglátjuk azt a nagy valóságot, amely aztán az emberi lét e megsebzett lehetőségének megadja a saját irányát és nagyságát. Ha újra örülünk majd annak, hogy ezen a földrészen élünk, amely meghatározta a világ sorsát – úgy jóban, mint rosszban –, és hogy ezáltal egy tartós feladattal rendelkezünk, hogy újra felfedezzük az Igazat, a Tisztát, a Nagyot és a Jövőadót, és ezáltal továbbra is és új s jobb módon álljunk az egész emberiség szolgálatában.
Utolsó kérdésként meg lehetne-e fogalmazni a Kölni Találkozó ideális célját? Mi lenne a cél, ha a Találkozó igen-igen jól zajlana le?
(nevet) Igen – nos, hogy a hitnek egy új lendülete járja át az ifjúságot – mindenekelőtt a német és az európai ifjúságot. Németországban még mindig nagy keresztény intézményeink vannak. Sok keresztényi dolog történik, azonban jelen van egy igen nagyfokú fáradtság is, és olyannyira el vagyunk foglalva strukturális kérdésekkel, hogy a hit lendülete és öröme hiányzik belőlünk. Ha ez a lendület, ha ez a boldogság, hogy ismerjük Krisztust, újra feléledne, és egy új dinamikát adna a német és az európai egyháznak, akkor – azt hiszem – elérnénk az Ifjúsági Világtalálkozó célját.
Szentatya, köszönöm, és Isten áldását kívánjuk a szép és fárasztó kölni napokra!