Itália kiállításokkal emlékezik Arnolfo di Cambio szobrászművész halálának VII. centenáriumára

Firenze, a toszkán főváros tudományos konferenciával és kiállítással, az umbriai Perugia úgyszintén kiállítással emlékezik meg ebben az évben a nagy szobrász és építész Arnolfo di Cambio 700 évvel ezelőtti haláláról. Életéről sajnos keveset őrzött meg a krónika, szerencsére azonban keze munkája sokat elmond róla. 1240 és 1245 táján született a Sziena és Firenze közötti Colle Val d’Elsa városában. (Halálának dátumát sem ismerjük pontosan, a művészettörténészek többsége 1304-1305 tájára teszi.) Fiatalon elszegődött kora legnagyobb szobrászmesterének, Nicola Pisano-nak műhelyébe, mely akkor éppen a sziénai dóm máig álló, csodálatos márvány szószékét készítette. Arnolfo tehetségére hamar felfigyeltek és így kapott megbízást a firenzei nagy dóm, a Santa Maria del Fiore, magyarul Virágos Szűz Mária temploma homlokzatának elkészítésére. Megkezdett és majdnem befejezett munkáját sajnos később teljesen lebontották, a díszítőelemek, a mívesen faragott szobrok szétszóródtak, csak egy-két remek darabot őriz meg belőle az Opera del Duomo, a székesegyház műhelymúzeuma. Szerencsére a Firenzében dolgozó festő és építész, Giotto di Biondone (1266-1337) sok elemet átvett Arnolfo di Cambio ötleteiből és valószínűleg fel is használt a Város jelképévé vált Campanile, Harangtorony építéséhez. A századforduló végén már Rómában találjuk Arnolfo mestert. Ide vonzotta az a nagy építkezési láz, mely a századforduló pápáit főként Róma környéki palotáik és új templomaik felépítésére indították. Mindenekelőtt Viterbo-t és Anagni-t említjük meg, mely utóbbi máig a „Cittá dei Papi”, azaz a „Pápák városa” nevet viseli. Itt találkozott az 1295-ben az V. Cölesztin lemondása után megválasztott Benedetto Caetani - aki a VIII. Bonifác nevet vette fel - és az akkor már neves művész Arnolfo di Cambio, akit a pápa nagy megbízatásokkal látott el. Ez az az izgalmas és természetesen ellentmondásokkal teli kor, melynek legnagyobb eseménye az első szentév meghirdetése 1300 februárjában. Giotto örökítette meg az először száz évre szóló jubileumi év meghirdetését és az erről mesélő színes freskótöredéke máig látható a pápák római székesegyházában, a Lateráni Szent János bazilikában. Itt dolgozott ebben az időszakban a római születésű Pietro Cavallini festőmester is, kinek gyönyörű freskóciklusa napjainkban is megcsodálható a római Trastevere-i Santa Cecilia bazilika oratóriumának falán. De ide érkezett a jubileumi szentévre a nagy költő, a szülővárosából, Firenzéből elüldözött költőfejedelem is, Dante Alighieri (1265-1321), akit a szentévi húsvéti pápai szertartások ihlették meg hatalmas művének, az Isteni Színjáték-nak a megírására.
De térjünk vissza Anagniba, VIII. Bonifác és Arnolfo di Cambio kapcsolatához! A merész és öntudatos pápa azzal a szokatlan kéréssel állott elő, hogy a mester építsen számára síremlékét. Ez a dolog abban a korban teljesen új, szokatlan és meglepő volt! A síremlék helyeként a pápa az eredeti nagy-konstantini vatikáni Szent Péter bazilika Caetani kápolnáját jelölte ki. Arnolfo di Cambio korának modern perspektívikus meglátásait hasznosítva valóban eredetit alkotott: egyszerre tért vissza ugyan az antik régi formákhoz, erre utal a kecses oszlopokon álló nyolcszögletes baldachin, ugyanakkor főként a pápa portréjának elkészítésekor követte a pápa személyes kívánságait. Minthogy eleddig egyetlen pápa sem készíttetett önmagáról még saját életében sírszobrot, nagy volt a kor csodálkozása és megdöbbenése. Dolcino ferences testvér, a korszak jeles költője, meg is jegyezte: „A Pápa emlékművet készíttetett saját magának kőbe faragtatva arcképét és az mintha élne!”. A toszkán szobrászmester annak a sajátos kérésnek is eleget tett, hogy a pápa kezébe adta a péteri szolgálat kulcsait, míg a jobbjával áldást oszt. Az ikonográfiában ilyenre eddig nem volt példa. Péteri áldást a kulcsokkal – csak maga Péter adott az eddigi ismert ábrázolásokon. Dante figyelmét sem kerülte el az újdonság és így kommentálja a jelenetet az Isteni Színjátékban, amikor Bonifác pápa Vergíliuszhoz szól: „E kulcsokkal, mint te is tudod, meg tudom nyitni és be is tudom zárni az egeket” – mire Dante megjegyzi, hogy „mindezt V. Cölesztin pápa, a szentéletű előd, bizonyára soha nem tette volna meg”. Újabb kori művészettörténeti kutatások (A. M. Romanini) fényt derítettek arra, hogy a Szent Péter bazilika híres bronz Szent Péter szobra - melynek lábát a zarándokok oly nagy szeretettel simogatják meg, hogy az már félig el is kopott – valójában szintén Arnolfo di Cambio munkája. A hagyomány eddig is neki tulajdonította ezt a remekművet, de most a szakértők nagyobb bizonyossággal szólnak Bonifác pápa márvány és Szent Péter bronz szobra alkotójának azonosságáról. Még két érdekesség, ugyancsak Rómából: A Falakon kívüli Szent Pál bazilika ősi „konfesszió”-ja fölé, vagyis a Népek Apostolának sírja fölé emelt oltár és cibórium szintén Arnolfo di Cambio és egy Petrus nevű társának a munkája, amit a baldachin frízén olvasható írás kétségtelenül bizonyít. Hasonló remekművel örökítette meg a toszkán mester a Musica Sacra, a Szent Zene védőszentjének, Szent Cecíliának római sírját a Tiberisen túli római bazilikában.
És végül még egy magyar vonatkozás a toszkán művész kapcsán. A római Kapitólium „Palazzo dei Conservatori” múzeumának lépcsőházában I. Anjou Károly nápolyi király szobra, Arnolfo di Cambio munkája. A király – a mi Károly Róbert királyunk őse, Róma szenátora is volt, ezért helyezték el szobrát a Kapitóliumon. Az antikizáló tógában ábrázolt uralkodó egyenes tartásával, kemény tekintetével méltó társa a Bonifác szobroknak és a Firenzében féltve őrzött Madonna alkotásnak.