XVI. Benedek pápa katekézise a május 18-ai általános kihallgatás során

A szerda délelőtti általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa folytatta a vesperásról szóló katekézisét, és ez alkalommal a 112. zsoltárt elemezte. Ez az ima vezeti be a 112-117. zsoltárig tartó gyűjteményt, amelyet hagyományosan „hallel zsoltároknak nevezünk” – mondta a Szentatya. Dicsőítő énekekről van szó, amelyek magasztalják Istent, mivel megszabadította népét a fáraók rabságából, és ugyanakkor kifejezik Izrael örömét afelett, hogy az Urat az ígéret földjén, szabadságban szolgálhatja. A zsidó hagyomány nem véletlenül kapcsolta össze a zsoltárok egy részét a húsvéti liturgiával. Húsvét ünnepe, történelmi- társadalmi és főleg spirituális vonatkozásában, a számtalan formában megnyilvánuló rossztól való megszabadulás jele volt.
A 112. zsoltár magasztalja az Úr nevét, amely a bibliai nyelvezet szerint maga Isten, és az emberi történelemben megnyilvánuló élő és cselekvő jelenléte. A dicsőítő ima közepén háromszor hangzik fel szenvedélyes erővel az „Úr neve”. A zsoltáros szerint az egész teremtés „napkeltétől napnyugtáig” szüntelenül hálát ad az Úrnak, magasztalja a világegyetem Teremtőjét, a történelem Urát. Az ég felé törő sorok révén a zsoltár elvezet bennünket az isteni misztériumhoz. A második rész az Úr természetfeletti lényegét ünnepli, amelyet a vízszintes, emberi látóhatárt túlhaladó függőleges képekkel ír le. Hirdeti, hogy az Úr fönséges, a magasságban trónol és senki sem lehet vele egyenlő rangú, dicsősége felülmúlja az egeket. Az isteni tekintet átöleli az egész valóságot, mind a földi, mind a mennyei lényeket. Az Úr azonban nem egy gőgös uralkodó, akik hidegen, közömbösen szemléli a földi eseményeket, hanem együttérez a gyengékkel, lehajol a szenvedőkre.
A zsoltár utolsó része figyelmünket az egek magasságából a földre irányítja. Az Úr gyengéden lehajol kicsinységünkre: tehát „a gyengét fölemeli a porból, a nyomorultat fölsegíti megvetettségéből.” Megvigasztalja a szenvedőket, a szegényeket a legnagyobb elismerésben részesíti, vagyis az előkelők között ad nekik helyet. A magányos és meddő nőket, akiket az ókori társadalom kiszáradt faághoz hasonlított, Isten házába fogadja és megadja nekik a gyermekáldás örömét.
A 112. zsoltár utolsó soraiban felfedezhetjük Mária Magnificat-jának szavait, miszerint Isten tekintetre méltatja alázatos szolgáló leányát. Mária éneke radikálisabb a zsoltárnál, hiszen azt hirdeti, hogy Isten „uralkodókat taszít le a trónjukról, de fölemeli az alázatosokat”.