XVI. Benedek pápa szentbeszéde a székfoglaló szentmise során

„Ez a nap, amikor Péter utódaként elfoglalom római püspöki székemet, az a nap, amikor Olaszországban az egyház Urunk Mennybemenetelét ünnepli. Ennek a napnak középpontjában Krisztus áll. Csak Mennybemenetele misztériumának köszönhetően érthetjük meg a püspöki szék jelentését, amely a püspök hatalmának és ugyanakkor felelősségének is jelképe. Mi tehát Urunk Mennybemenetele ünnepének jelentősége? Nem azt jelenti, hogy az Úr eltávolodott az emberektől és a világtól. Krisztus Mennybemenetele nem egy űrutazás a legtávolabbi csillagok felé, hiszen a csillagok is, a földhöz hasonlóan fizikai elemekből állnak. Krisztus Mennybemenetele azt jelenti, hogy az Úr már nem tartozik a romlás és a halál világához, amely életünket meghatározza. Azt jelenti, hogy Krisztus teljes egészében Istenhez tartozik. Krisztus, az Örökkévaló Fiú – emberi létünket Isten elé vezette, átváltoztatva a húst és a vért. Az ember helyet talál Istenben, Krisztus által. Mivel Isten átöleli és fenntartja az egész világegyetemet, az Úr Mennybemenetele azt jelenti, hogy Krisztus nem távolodott el tőlünk, hanem most, mivel az Atyával egylényegű, örökre mindannyiunkhoz közel áll, letegezhetjük, hívhatjuk, mindig meghallja hangunkat. Bensőnkben eltávolodhatunk Tőle, élhetünk úgy, hogy hátat fordítunk Neki, de Ő mindig vár bennünket és mindig mellettünk áll.”
Ezt követően XVI. Benedek pápa a szertartáson elhangzott olvasmányok szövegéhez fűzte gondolatait. Az Úr megígéri a Szentlelket tanítványainak, amely erőt ad majd nekik és amely elvezeti őket a teljes Igazságra. Isten nekünk adta magát teljes egészében és ezen túl nincs és nem lehet semmiféle más kinyilatkoztatás, amely kiegészíthetné Krisztus Kinyilatkoztatását. Képességeink azonban korlátozottak, tehát a Lélek feladata az, hogy az egyházat nemzedékről nemzedékre bevezesse Krisztus misztériumának nagyságába.
A Szentlélek tehát az az erő, amely révén Krisztus érezteti velünk közelségét. A feltámadt Krisztusnak azonban szüksége van tanúkra, hiszen rajtuk keresztül jött létre az egyház, kezdve Péter és Pál apostolokon, a 12 tanítványon át mindazokig, akik az elmúlt évszázadokban, Krisztussal eltelve meggyújtották és továbbra is meggyújtják a hit lángját. Minden keresztény feladata, hogy tanúságot tegyen a feltámadt Krisztusról.
Az Apostolok utódainak, vagyis a püspököknek nyilvános kötelessége, hogy ezek a tanúságtételek tovább folytatódjanak az időben. Püspökké szentelésük során kapják meg azt a hatalmat és kegyelmet, amely szükséges ehhez a szolgálatukhoz. Péter utódát sajátos feladat illeti meg, mivel elsőnek vallotta meg az apostolok nevében a Krisztusba vetett hitet. Péter minden utódának feladata, hogy vezető szerepet töltsön be a Krisztusba vetett hit megvallásában. A Római püspöki szék mindenekelőtt ennek a hitvallásnak a széke. Róma püspökének feladata, hogy erről a katedráról szüntelenül ismételje: Dominus Iesus – Jézus az Úr. Aki Péter székében ül, annak emlékeztetnie kell azokra a szavakra, amelyeket az Úr mondott Simon Péternek az Utolsó Vacsorán: „te egykor megtérve, erősítsd meg testvéreidet a hitben”. Aki a péteri szolgálat birtokosa, annak tudatában kell lennie annak, hogy törékeny és gyenge ember, akinek szüntelenül szüksége van megtisztulásra és megtérésre. De annak is tudatában lehet, hogy az Úrtól kap erőt ahhoz, hogy megerősítse testvéreit a hitben, és egységben tartsa őket a keresztre feszített és feltámadt Krisztusban való hit megvallásában.
Róma püspökének széke a potestas docendi – a tanító hatalom jelképe, amely alapvető része az oldás és kötés küldetésének, amelyet az Úr bízott Péterre és utána a 12 Apostolra. Az Egyházban a Szentírás, amelynek értelmezése a Szentlélek sugallatára egyre növekszik, és a hiteles értelmezés szolgálata, amellyel Krisztus az apostolokat megbízta, megbonthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. A Szentírás, amikor elválasztják az egyház élő hangjától, akkor az a szakértők vitájának zsákmányává válik. Természetesen a tudósok munkája hathatós segítséget nyújt, de a tudomány egyedül nem szolgáltathat végleges magyarázatot. Ezért van szükség egy nagyobb küldetésre, amely nem fakadhat pusztán emberi képességekből. Ezért van szükség az egyház élő hangjára, azé az egyházéra, amelyet az Úr Péterre és az apostolok testületére bízott az idők végezetéig.
Ez a tanító hatalom az egyházon belül és kívül egyaránt félelmet ébreszt az emberekben. Felteszik a kérdést, hogy nem jelent-e veszélyt a lelkiismereti szabadságra. Nem így van. Az a hatalom, amelyet Krisztus Péterre és utódaira bízott, abszolút értelemben, szolgálatot jelent. A tanító hatalom az egyházban elkötelezettség a hit iránti engedelmesség szolgálatára. A Pápa nem abszolutista uralkodó, akinek gondolatai és akarata törvényerejűek. Éppen ellenkezőleg: a Pápa szolgálata a Krisztus és Igéje iránti engedelmesség biztosítéka. Nem saját gondolatait kell hirdetnie, hanem saját magát és az egyházat szüntelenül az Isten Igéje iránti engedelmességre kell korlátoznia. Ezt tette II. János Pál pápa, amikor minden olyan kísérlettel szemben, amely látszólag az emberek javát szolgálta, a szabadság téves értelmezésével szemben, félreérthetetlenül hangsúlyozta az ember sérthetetlenségét, az emberi élet sérthetetlenségét a fogamzástól kezdve egészen a természetes halálig. Az ölésre való szabadság nem igazi szabadság, hanem olyan zsarnokság, amely az embert rabszolgaságba taszítja.
XVI. Benedek pápa ezt követően Antióchiai Szent Ignác szavait idézte: „A római egyház elöl jár a szeretetben”. Az ősegyházban a „szeretet” – agape – szó az Eucharisztia misztériumára utalt. Krisztus szeretetének ebben a misztériumában mindig jelen van közöttünk. Az egyház nem más, mint eucharisztikus közösség. Elöl járni a tanításban, elöl járni a szeretetben, végül is egy és ugyanaz: az egyház egész tanítása a szeretethez vezet. Minden tanítás szempontja pedig nem más, mint az Oltáriszentség, mint Jézus Krisztus köztünk jelenlévő szeretete – mondta végül homíliájában XVI. Benedek pápa.