XVI. Benedek pápa péteri szolgálatát megkezdő szentmiséjén mondott homíliája "Az
Egyház él, az Egyház fiatal. Az Egyház él, mert Krisztus feltámadt!"
Ezekben az oly
eseménydús napokban háromszor kísért el bennünket a Mindenszentek litániájának éneke:
hazatért Szentatyánk, II. János Pál pápa temetési szertartásán, a Bíborosok Konklávéra
való bevonulásakor, és most ismét elénekeltük, így fohászkodva: Tu illum adiuva –
nyújts támaszt Szent Péter utódának. Minden alkalommal sajátos módon nagy vigasznak
éreztem ezt az énekelt imát. Milyen nagyon magunkra hagyatottaknak éreztük magunkat
II. János Pál távozása után, aki jó 26 éven át pásztorunk és vezetonk volt utunkon,
amely ezen a koron át vezet. O most átlépte a másik élet, Isten misztériumának küszöbét.
De ezt a lépést nem egyedül tette meg. Aki hisz, soha nincs egyedül – sem az életben,
sem a halálban. Abban a pillanatban minden idok szentjeihez fohászkodhattunk – akik
barátai, testvérei a hitben. Tudtuk, hogy ok alkotják majd azt az élo sereget, amely
elkíséri a Pápát a túlvilágra, egészen Isten dicsoségéig. Tudtuk, hogy várták érkezését.
Most tudjuk, hogy övéi között és valódi otthonában van. Ismét vigaszra leltünk, amikor
ünnepélyesen beléptünk a konklávéra, hogy megválasszuk azt, akit az Úr kijelölt. Hogyan
ismerhettük meg ennek a személynek a nevét? Hogyan találhattuk meg azt, mi, a világ
minden kultúrájából és országából érkezett 115 püspök, azt a személyt, akire az Úr
rá kívánta bízni az oldás és kötés küldetését? Ez alkalommal is tudtuk, hogy nem vagyunk
egyedül, hogy Isten barátai körülvesznek, vezetnek és irányítanak bennünket. És most,
ebben a pillanatban, én, Isten gyönge szolgája, magamra kell, hogy vállaljam ezt a
hallatlan feladatot, amely valóban felülmúl minden emberi képességet. Hogyan tehetem
ezt meg? Hogyan leszek képes erre? Ti, kedves barátaim, most éppen fohászt intéztetek
a szentek egész seregéhez, amelyet Isten emberekkel való történelmének néhány nagy
neve képvisel. Ezáltal bennem is megújul annak a tudata, hogy nem vagyok egyedül.
Nem kell egyedül viselnem azt (a terhet), amelyet soha nem tudnék magamban hordozni.
Isten szentjeinek serege védelmez, támogat és visz elobbre engem. És a ti imátok,
türelmetek, szeretetetek, hitetek és reményetek elkísérnek engem, kedves barátaim.
Hiszen a szentek közösségéhez nemcsak azok a nagy elodeink tartoznak, akiknek ismerjük
a nevét. Mi mindnyájan a szentek közössége vagyunk, mi, akiket az Atya, a Fiú és a
Szentlélek nevében kereszteltek meg, mi, akik Krisztus testének és vérének ajándékából
élünk, amely révén Krisztus át akar alakítani, és saját magához hasonlóvá kíván tenni
bennünket. Igen, az Egyház él – ez ezeknek a napoknak a csodálatos tapasztalata. Éppen
II. János Pál pápa betegségének és halálának szomorú napjaiban szemünk elott csodálatosan
láthatóvá vált: az Egyház él. Az Egyház fiatal. Magában hordozza a világ jövojét és
ezért mindnyájunk számára megmutatja az utat a jövo felé. Az Egyház él és mi látjuk
ezt: megtapasztaljuk az örömet, amelyet a Feltámadt Krisztus megígért övéinek. Az
Egyház él – él, mert Krisztus él, mert Krisztus valóban feltámadt. A húsvéti idoszakban,
a Szentatya arcán jelenlévo fájdalomban, szemléltük Krisztus szenvedésének misztériumát
és együtt érintettük meg sebeit. De ezekben a napokban mély értelemben megérinthettük
a Feltámadt Krisztust is. A sötétség rövid idoszaka után megtapasztalhattuk azt az
örömet, amelyet megígért mint feltámadása gyümölcsét. Az Egyház él – így köszöntelek
nagy örömmel és hálával mindnyájatokat, akik itt összegyultetek, tisztelt bíboros
és püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, lelkipásztori kisegítok, katekéták.
Köszöntelek benneteket, szerzetesek és szerzetesnok, Isten átalakító jelenlétének
tanúi. Köszöntelek benneteket, világi hívek, akik Isten Országának építésének nagy
térségében éltek, amely kiterjed az egész földre és az élet minden területére. Szavaim
telve vannak szeretettel abban az üdvözletben is, amelyet mindazokhoz intézek, akik
a Keresztség szentségében újjászületve még nincsenek teljes közösségben velünk, és
hozzátok, zsidó testvéreim, akikhez nagy, közös lelki örökség fuz minket, amely Isten
visszavonhatatlan ígéreteiben gyökerezik. Gondolataim végül, mintegy tovább terjedo
hullámként korunk minden embere felé fordulnak, hívokhöz és nem hívokhöz egyaránt.
Kedves barátaim! Ebben a pillanatban nincs szükség arra, hogy kormányzási programot
mutassak be. Már április 20-án felvázoltam néhány vonását annak, amit feladatomnak
tekintek, nem hiányoznak majd az alkalmak, hogy ezt ismét megtegyem. Valódi kormányzási
programom az, hogy ne saját akaratomat tegyem, ne saját elképzeléseimet kövessem,
hanem az egész Egyházzal együtt meghalljam az Úr szavát és akaratát, és hagyjam, hogy
O vezessen engem, hogy O maga vezesse az Egyházat történelmünknek ebben az órájában.
Ahelyett, hogy ismertetnék egy programot, mindössze szeretnék magyarázatot fuzni két
jelhez, amely liturgikusan jelképezi a Péteri Szolgálat elvállalását: egyébként mindkét
jel pontosan tükrözi azt, amit a mai olvasmányok hirdetnek. Az elso jel a pallium,
amelyet tiszta gyapjúból szottek, és amit vállamra helyeznek. Ezt az osi jelet, amelyet
Róma Püspökei a IV. századtól kezdve hordanak, lehet Krisztus igája képének tekinteni,
amelyet ennek a városnak a Püspöke, Isten Szolgáinak a Szolgája, vállára vesz. Isten
igája nem más, mint Isten akarata, amit befogadunk. Ez az akarat számunkra nem egy
külso teher, amely elnyom bennünket és ami megfoszt szabadságunktól. Ismerni Isten
akaratát, ismerni azt, hogy mi az élet útja, – ez volt Izrael öröme, nagy kiváltsága.
Ez a mi örömünk is: Isten akarata nem idegenít el bennünket, hanem megtisztít – olykor
talán fájdalmas módon is –, és elvezet bennünket saját magunkhoz. Ezáltal nemcsak
Ot, Istent szolgáljuk, hanem az egész világ, az egész történelem üdvösségét. A pallium
szimbolizmusa valójában még konkrétabb: a bárány gyapja az elveszett vagy beteg és
gyenge bárányt képviseli, amelyet a pásztor vállára vesz és elvezet az élet vizéhez.
Az elvesztett bárány példabeszéde, amelyet a pásztor a pusztaságban keres, az Egyházatyák
számára Krisztus és az Egyház misztériumának képe volt. Az emberiség – mi mindnyájan
– az az elveszett bárány vagyunk, amely a pusztaságban nem találja többé meg az utat.
Isten Fia ezt nem turi: nem hagyhatja magára az emberiséget ilyen nyomorúságos körülmények
között. Talpra ugrik, otthagyja a mennyek dicsoségét, hogy megtalálja a báránykát
és kövesse azt egészen a keresztig. Felveszi vállára, hordozza az emberiséget, hordoz
bennünket – O a jó pásztor, aki életét adja juhaiért. A pallium mindenekelott azt
fejezi ki, hogy Krisztus mindnyájunkat vállán hordoz. Ugyanakkor arra szólít fel,
hogy egymást is hordozzuk. Így a pallium a pásztor küldetésének jelképévé válik, amelyrol
a második olvasmány és az Evangélium szól. Krisztus szent nyugtalansága töltse el
a pásztort: számára nem közömbös, hogy olyan sokan élnek sivatagban. És a sivatagnak
annyi formája van. A szegénység sivataga, az éhség és a szomjúság sivataga, az elhagyatottság,
a magány, az elpusztított szeretet sivataga. Létezik Isten sötétségének a sivataga,
azon lelkek kiüresedésének a sivataga, amelyek már nem ismerik az ember méltóságát
és útját. A világban azért sokszorozódnak meg a külso sivatagok, mert a belso sivatagok
váltak olyan tágassá. A föld kincsei tehát már nem szolgálják Isten kertjének építését,
amelyben mindenki élhet, hanem ki vannak szolgáltatva a kizsákmányolás és pusztítás
hatalmainak. Az Egyház a maga egészében, és benne Pásztoraival mint Krisztus útra
kell kelniük, hogy az embereket kivezessék a pusztaságból, az élet helye felé, az
Isten Fiával való barátság felé, Aki az életet, a teljes életet adja nekünk. A bárány
jelképének van egy másik szempontja is. Az Osi Keleten szokás volt, hogy a királyok
saját magukat mint népük pásztorát jelölték meg. Ez volt hatalmuk egyik képi ábrázolása,
cinikus kép: a népek számukra juhok voltak, akikkel a pásztorok saját kényük-kedvük
szerint rendelkezhettek. Miközben minden ember pásztora, az élo Isten saját maga is
báránnyá lett, a bárányok oldalára állt, azok mellé, akiket eltiportak és megöltek.
Éppen ezáltal nyilvánítja ki magát mint valódi pásztort: „Én vagyok a jó pásztor…
Életemet adom juhaimért” – mondja Jézus saját magáról (Jn 10,14). Nem a hatalom vált
meg, hanem a szeretet! Ez Isten jele: O maga a szeretet. Hányszor szeretnénk, ha Isten
erosebbnek mutatkozna! Szeretnénk, hogy keményen sújtson le, hogy legyozze a rosszat
és jobb világot teremtsen. A hatalom minden ideológiája ezzel igazolja magát, igazolják
mindannak az elpusztítását, ami ellenállna a haladásnak és az emberiség felszabadításának.
Mi szenvedünk Isten türelme miatt. És ugyanakkor mindnyájunknak szüksége van türelmére.
Isten, aki báránnyá lett, azt mondja nekünk, hogy a világot a Keresztrefeszített,
nem pedig a keresztrefeszítok üdvözítik. A világot Isten türelme váltja meg, és az
emberek türelmetlensége pusztítja el. A pásztor egyik alapveto jellemvonása kell,
hogy legyen az, hogy szeresse az embereket, akik rá vannak bízva, azért mert és úgy,
ahogy o maga Krisztust szereti, akinek a szolgálatában áll. „Legeltesd juhaimat”
– mondja Krisztus Péternek, és ebben a pillanatban nekem. Legeltetni annyit jelent,
mint szeretni és szeretni azt is jelenti, hogy készen állunk a szenvedésre. Szeretni
annyit jelent, mint valódi jót adni a bárányoknak, Isten igazságának, Isten szavának
táplálékát, jelenlétének táplálékát, amelyet a Legszentebb Oltáriszentségben adományoz
nekünk. Kedves barátaim – ebben a pillanatban csak ennyit mondhatok: imádkozzatok
értem, hogy megtanuljam egyre inkább szeretni az Urat. Imádkozzatok értem, hogy megtanuljam
egyre jobban szeretni nyáját – titeket, az Anyaszentegyházat, mindnyájatokat egyenként
és együttesen. Imádkozzatok értem, hogy ne meneküljek el félelembol a farkasok elol.
Imádkozzunk egymásért, hogy az Úr hordozzon bennünket és tanuljuk meg egymást hordozni.
A második jel, amely a mai liturgiában a Péteri Szolgálat megkezdését ábrázolja,
a halászgyuru átadása. Péter meghívása, hogy legyen pásztor, amit az Evangéliumban
hallottunk, követi egy boséges halászat elbeszélését: egy éjszaka után, amikor a hálókat
eredménytelenül vetették ki, a tanítványok meglátják a parton a Feltámadt Urat. Megparancsolja
nekik, hogy térjenek vissza és még egyszer vessék ki a hálókat, és íme, a háló olyannyira
tele van, hogy nem tudják partra vonni: 153 nagy hal: „Noha ennyi volt a hálóban,
nem szakadt el” (Jn 21,11). Ez az elbeszélés, Jézus földi útjának végén tanítványaival,
megfelel a kezdetek egy elbeszélésének: a tanítványok akkor sem fogtak halat egész
éjszaka: Jézus akkor is arra szólította fel Simont, hogy még egyszer menjen ki a nyílt
tengerre. És Simon, akit akkor még nem hívtak Péternek, csodálatos választ adott:
„Mester, a te szavadra kivetem a hálót!” És íme, a küldetéssel való megbízás: „Ne
félj! Ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,1-11). Ma is szól
a felhívás az Egyháznak és az apostolok utódainak, hogy evezzenek a történelem tengerének
mélyére és vessék ki a hálókat, hogy megnyerjék az embereket az Evangéliumnak – Istennek,
Krisztusnak, az igaz életnek. Az Atyák sajátságos magyarázatot adtak ennek a folyamatnak.
Ezt mondják: a halnak, amely a víz számára teremtetett, halálos, ha kihúzzák a tengerbol.
Eltávolítják életadó környezetébol, hogy az ember táplálékául szolgáljon. De az emberhalászok
küldetésében az ellenkezoje történik. Mi, emberek, elidegenedve élünk, a szenvedés
és a halál sós vizeiben, a fény nélküli sötétség tengerében. Az Evangélium hálója
kihúz bennünket a halál vizeibol és elvisz bennünket Istene fényének ragyogásába,
az igaz életbe. Pontosan így van – az emberhalászok küldetésében, Krisztus nyomán,
ki kell vezetni az embereket az elidegenedés minden fajtájának sós tengerébol az élet
földje, Isten világossága felé. Pontosan így van: azért létezünk, hogy megmutassuk
Istent az embereknek. És csak ott kezdodik valóban az élet, ahol Istent lehet látni.
Csak akkor ismerjük meg, hogy mi az élet, amikor találkozunk Krisztusban az élo Istennel.
Nem vagyunk a fejlodés véletlen és értelmetlen terméke. Mindnyájan Isten egy gondolatának
gyümölcse vagyunk. O mindenkit akart, mindenki szeret és számára mindenki szükséges.
Nincs semmi sem szebb annál, amikor elér és meglep bennünket az Evangélium, Krisztus.
Semmi sem szebb, mint ismerni Ot és közölni másokkal a vele való barátságot. A pásztor,
az emberhalász feladata gyakran fárasztónak tunhet. De szép és nagy feladat, mivel
végso fokon az örömet szolgálja, Isten örömét, aki be kíván lépni a világba. Szeretnék
itt most egy másik dologra is rámutatni: mind a pásztor, mind a halász (jel)képében
egyértelmuen kifejezodik az egységre való hívás. „Más juhaim is vannak, de nem ebbol
az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra: egy nyáj lesz
és egy pásztor” (Jn 10,16), mondja Jézus Jópásztor beszédének végén. És a 153 nagy
hal története ezzel az örömteli megállapítással zárul: „Noha ennyi volt a hálóban,
nem szakadt el” (Jn 21,11). Sajnos, szeretett Urunk, a háló most elszakadt! – mondhatnánk
fájdalommal. De nem – nem lehetünk szomorúak! Örvendjünk ígéretednek, amelyben soha
nem csalatkozunk, és tegyünk meg mindent, hogy végighaladjunk az egység felé vezeto
úton, amelyet te megígértél nekünk. Emlékezzünk meg errol az Úrhoz való imánkban,
mint a koldusok: igen, Uram, emlékezz ígéretedre. Add, hogy egy pásztor legyünk és
egy nyáj! Ne engedd, hogy hálód elszakadjon és segíts minket, hogy az egység szolgálói
legyünk! Ebben a pillanatban visszaemlékezem 1978. október 22-re, amikor II. János
Pál pápa megkezdte szolgálatát itt a Szent Péter téren. Még ma is és szüntelenül fülemben
visszhangzanak akkori szavai: „Ne féljetek, nyissátok ki, sot tárjátok szélesre a
kapukat Krisztus elott!” A Pápa az erosekhez, a világ hatalmasaihoz szólt, akik attól
féltek, hogy Krisztus elvehet valamit hatalmukból, ha hagyták volna belépni (életükbe)
és szabadságot adtak volna a hitnek. Igen, Krisztus bizonyosan elvett volna tolük
valamit: a korrupció uralmát, a jogok eltiprását, az önkényuralmat. De nem vett volna
el semmit abból, ami az ember szabadságához, méltóságához és egy igazságos társadalom
építéséhez tartozik. A Pápa továbbá szólt minden emberhez, foleg a fiatalokhoz. Vajon
valamilyen formában nem félünk mindnyájan – ha hagyjuk, hogy teljesen belépjen (életünkbe),
ha teljesen megnyitjuk magunkat számára, – nem félünk-e, hogy elvesz valamit életünkbol?
Vajon nem félünk attól, hogy le kell mondanunk valami nagyról, egyedülállóról, ami
az életet olyan széppé teszi? Nem lennénk korlátozva, megfosztva szabadságunktól?
És a Pápa ismét azt akarta mondani: nem! Aki befogadja Krisztust, nem veszít semmit,
semmit – egyáltalán semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi.
Nem! Csak ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban
nyílnak ki az emberi lét nagy lehetoségei. Csak ebben a barátságban tapasztaljuk meg
azt, ami szép, azt, ami megszabadít. Ezért ma, nagy erovel és nagy meggyozodéssel,
egy hosszú, személyes élet tapasztalatából kiindulva szeretném mondani nektek, kedves
fiatalok: ne féljetek Krisztustól! Semmit sem vesz el, és mindent megad. Aki átadja
magát Krisztusnak, százszorosát kapja cserébe. Igen, nyissátok meg, tárjátok szélesre
a kapukat Krisztus elott – és megtaláljátok az igaz életet. Amen.