2005-04-20 15:11:13

A bíborosi testület története


I. Szilveszter Pápa idején (313-325) jelent meg először a „bíboros” elnevezés név. Azok a püspökök, a papok és diákonusok voltak a bíborosok, akik a pápai liturgikus szertartásokon szolgáltak. A szerepüket annyira fontosnak tartották, hogy az ajtók megtámasztását és mozgását biztosító „cardine”-hoz, vagyis sarokvashoz, csuklópánthoz hasonlították őket. Ebből származik a kardinális, azaz magyarul bíboros elnevezés.

1059-ben elhatározták, hogy a bíborosi cím csak a legfontosabb egyházi személyeknek járhat, valamint, hogy csak a római bíborosok lehetnek pápaválasztók. VII. Gergely pápa alatt a bíborosok egyre nagyobb befolyásra tettek szert. 1150-től kezdve a bíborosok Kollégiumba tömörülnek, amelyet a Dékán hangol össze és amelyben a camerlengo bíboros végzi az adminisztrációs feladatokat. A bíborosi címet ebben az időszakban kezdték adományozni Rómán kívül élő főpapoknak is. 1179-ben pontosították, hogy csakis a római bíborosok lehetnek pápaválasztók, akár püspökök, akár papok vagy diákonusok. A 13. században az a döntés született, hogy a pápaválasztásnak egy zárt és bizalmas helyen kell lezajlania azért, hogy elkerüljék a külső zavaró tényezőket, és hogy a pápaválasztás ne nyúljon túl hosszúra. Ekkoriban vezették be a „k onklávé” fogalmát.

A 14. század folyamán a bíborosok szerepe nagyon egyre fontosabbá vált, különösen a széküresedés időszakában. Egy ilyen alkalommal, 1378-ban végül egyházszakadás történt: két pápát választottak. A 15. században többször is összehívtak zsinatokat, mint pl. az 1415-ös Konstanzi Zsinatot, azzal a szándékkal, hogy egyensúlyt találjanak a bíborosok hatalma és a pápa hatásköre között.

Később, a 16. század folyamán V. Szixtusz pápa csökkentette a bíborosok hatáskörét. A bíborosok ülésezésének módjában is változás történt: az általános ülésezések, azaz a konzisztóriumok helyett a kisebb csoportokban, azaz kongregációkban való ülésezést részesítették előnyben.

A 17.-18. század időszakában a bíborosi cím adományozását kiterjesztették laikusokra is. Ilyen volt pl. Mazarin bíboros, a francia király első minisztere vagy Gianfrancesco Albani bíboros is, aki néhány nappal XI. Kelemen néven való pápává választása előttig szintén laikus volt. A 19. században vetettek véget a laikusok bíborosi kinevezésének, különös tekintettel az ún. „korona-bíborosokra”, akiket egy katolikus uralkodó javaslatára kreált bíborossá a Pápa. A 20. században XXIII. János pápa hozta meg azt a döntést, amely szerint csak püspökök nevezhetők ki bíborossá illetve ha egy bíborossá kinevezett személy nem püspök, akkor püspökké kell szentelni, hacsak nem töltötte már be a 80. életévét. VI. Pál pápa vezette be a 80 éves korhatárt a konklávén való részvételre és ugyancsak ő volt az, aki 120-ban maximalizálta a pápaválasztó bíborosok szá mát. Ezt a számot II. János Pál pápa 140-re emelte.








All the contents on this site are copyrighted ©.