A Megváltás: győzelem, amelyet feladatként kaptak az emberek -
Részletek II. János Pál pápa
"Emlékezet és Identitás" c. könyvéből

A megváltás, a bűnök megbocsátása, a megigazulás, mind -mind Isten emberek iránti szeretetének és irgalmasságának kifejezései. Milyen kapcsolatban áll egymással a Megváltás misztériuma és az emberi szabadság? Az embernek melyik utat kell választania a Megváltás fényében, hogy maradéktalanul megvalósítsa saját szabadságát?

A Megváltás misztériumában Krisztus győzelmét a rossz felett nemcsak mint személyes előny t, hanem egyben mint feladatot is kaptak az emberek. Az ember a belső élet útján elindulva , vagyis az öntudatos önnevelés útján vállalja ezt a feladatot magára. Ennek az önnevelésnek Krisztus a Mestere. Az Evangélium éppen arra hívja meg az embert, hogy ezen az úton haladjon. Krisztus felszólítása: „kövess engem!”, az Evangélium számos lapjáról visszhangzik felénk és különféle személyeket szólít meg – nemcsak azokat a galileai halászokat, akiket Jézus meghív, hogy legyenek apostolai (vö. Mt 4,19; Mk 1,17; Jn 1,43), hanem például a gazdag ifjút is , akiről a szinoptikus evangéliumok (vö. Mt 19,16-22; Mk 10,07-22; Lk 18,18-23) számolnak be. Jézus vele való beszélgetése az Evangélium egyik kulcsfontosságú szövege, amelyhez szüntelenül vissza kell térnünk , különböző szempontok szerint, mint ahog y ezt például Veritatis splendor k. Enciklikámban (nn. 6-27) tettem.

A „kövess engem!” arra szólít fel, hogy induljunk el azon az úton, amelyen a Megváltás misztériumának benső dinamizmusa vezet bennünket. Erre az útra utal a tanítás, amely széleskörben elterjedt a benső életre és a misztikus tapasztalatra vonatkozó értekezésekben, és amely megjelöli azt a három szakaszt, amelyen át kell haladnia annak, aki „Krisztust kívánja követni”. Ezt a három szakaszt olykor „útnak” nevezik. Ezek a megtisztító, a megvilágosító és végül az egyesítő út – a via purgativa, illuminativa és unitiva. Valójában nem három külön útról van szó, hanem ugyanannak az útnak három szakaszáról. Erre az útra Krisztus mindenkit meghív, mint ahogy annak idején meghívta az evangéliumi ifjút is.

Amikor az ifjú megkérdezi: ”Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Krisztus így válaszol: „ha el akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsokat!” Amikor az ifjú tovább kérdez: ”Melyeket?”, Krisztus egyszerűen csak emlékezteti őt a Tízparancsolat legfőbb pontjaira, különös tekintettel az ún. „második Táblára”, vagyis azokra a parancsokra, amelyek a felebarátainkkal való kapcsolatokra vonatkoznak. Közismert azonban, hogy Krisztus tanításában minden parancsolat benne foglaltatik abba n a parancsolatban, hogy szeresd Istent mindenek felett és szeresd testvéredet, mint önmagadat. Ő maga mondta ezt egy törvénytudónak, aki erről megkérdezte ( Mt 22,34-40; Mk 12,28-31). A parancsolatok jól értelmezett megtartása rokonértelmű a megtisztító út tal: annyit tesz , mint legyőzni a bűnt, az erkölcsi rosszat, különféle formáiban. Ez elvezet egy fokozatos belső megtisztuláshoz.

Ugyanakkor minde z lehetővé teszi, hogy felfedezzük az értékeket. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a megtisztító út szervesen torkollik a megvilágosító útba. Az értékek ugyanis olyan fénysugarak, amelyek megvilágítják a létet és ahogyan az ember előrehalad az önnevelésben, egyre erőteljesebben ragyognak fel élete látóhatárán. A parancsolatok megtartásával párhuzamosan tehát – aminek elsősorban megtisztító jelentése van – a helyes útra lépett emberben kifejlődnek az erények. Ez áll fenn például a „Ne ölj!” parancsolat megtartása esetében. Az ember felfedezi az élet értékét számos szempont szerint , és megtanulja, hogy egyre mélyebb tiszteletet érezzen iránta. A „Ne paráználkodj !” parancsolat megtartásánál a tisztaság erénye fejlődik ki, és ez azt jelenti, hogy az ember egyre jobban felfedezi az emberi test, a férfi és a nő i lét természetes szépségét. Éppen ez a természetes sz épség válik tettei fénysugarává. Megtartva a „Ne tégy hamis tanúságot!” parancsolatot, az ember megtanulja az igazmondás erényét. Nemcsak eleve kizár életéből minden hazugságot és álszentséget, hanem kifejleszt magában egyfajta „igazság-ösztönt”, amely min den tettét irányítja. És így az igazságban élve, emberi mivoltában szert tesz egy vele egylényegű igaz....

Ezen a módon előre haladva a benső élet útján , a megtisztító szakaszból fokozatosan kiemelkedik a megvilágosító szakasz. Az idő múlásával, ha valaki kitartóan követi a Mestert, Krisztust , egyre kevésbé érzi magában a bűn elleni harc súlyát, és egyre inkább élvezi az isteni fényt, amely az egész teremtést elárasztja. Ez rendkívül fontos, mivel lehetővé teszi az ember számára, hogy kilépjen egy olyan helyzetből, amelyben benső élete szüntelenül ki van téve a bűn veszélyének – amely itt a földön, valamilyen mértékben mindig jelen van – , és ezáltal egyre nagyobb szabadsággal mozoghat a teremtett világban. Ezt a szabadságot és egyszerűséget megőrzi minden em berrel, a másik nemhez tartozókkal szemben is. A belső fény megvilágítja tetteit és a teremtett világ minden javát úgy mutatja meg, mint amely Isten kezéből származik. Ezáltal a megtisztító és vele egyidejűleg a megvilágosító út, közösen, egymással szervesen összefonódva vezetnek el az ún. egyesítő úthoz. Ez a benső zarándokút utolsó állomása, amelyben a lélek megtapasztalja az Istennel való sajátos egységet. Ez az egység az isteni Lény szemlélésében és a szeretet megtapasztalásában valósul meg, amely egyre növekvő intenzitással fakad ebből az élményből.

Ez elővételezi valamilyen mértékben azt, amiben az embernek része lesz az örökkévalóságban, a halál és a sír határain túl . Krisztus ugyanis, mint a spirituális élet legfőbb Mestere, és mindazok is, akik az ő iskolájában képezték ki magukat, azt tanítják, hogy már ebben az életben ráléphetünk az Istennel egyesítő útra.

A Lumen gentium dogmai konstitúció (n. 36) leszögezi: „Krisztus, aki engedelmes lett mindhalálig, s ezért az Atya fölmagasztalta őt (vö. Fil 2,8-9) , belépett országa dicsőségébe. Minden alá van neki vetve, amíg Ő maga is önmagát és minden teremtményét alá ne vet az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,27-28).

Amint látható, a Zsinat tágas teret ölel fel, illusztrálva, hogy miben áll a Krisztus királyi küldetésében való részvétel. Ugyanakkor szavai segítenek abban, hogy megértsük, hogyan valósulhat meg az Istennel való egyesülés a földi életben. Ha a Krisztus által kijelölt királyi út végérvényesen elvezet ahhoz az állapothoz, amelyben „Isten lesz minden mindenben”, az Istennel való egyesülés, amely már itt a földön megvalósul, ugyanennek az elvnek az alapján teljesedik be. Az ember Istent talál mindenben, kapcsolatban van Vele mindenben és minden révén. A teremtett dolgok már nem jelentenek veszélyt számára úgy, mint azelőtt, főleg, amikor a megtisztító utat járta végig. A dolgok, és főleg a személyek, nem pusztán visszanyerik saját fényüket, amelyet a Teremtő Istentől kaptak, és amely eddig rejtve maradt, hanem, ha ki lehet így fejezni, „ elérhetővé teszik” magát Istent, úgy, ahogyan Ő ki akarta nyilatkoztatni magát az embernek: mint Atya, Megváltó és Jegyes.