2005-03-15 17:43:47

„Visszatérés Európába?” – részleteket közlünk a Szentatya nem rég megjelent „Emlékezet és identitás” című könyvéből


Nagyon időszerű kérdés Lengyelország kapcsolata az új Európával. Feltehetjük a kérdést, hogy milyen hagyományok fűzik az országot a mai Nyugat-Európához. Támadhatnak problémák abból, hogy a közelmúltban csatlakozott a z európai intézményekhez? Szentatya, hogyan látja Ön Lengyelország helyzetét és szerepét Európában?

A kommunizmus bukása után több olyan véleményt lehetett hallani Lengyelországban, amelyek támogatták a nemzet Európába való szükséges visszatérésének elméletét. Minden bizonnyal voltak megalapozott érvek, amelyek indokolták a kérdés ehhez hasonló felvetését. Kétségtelen, hogy a Kelet által ránk kényszerített totalitárius rendszer elválasztott bennünket Európától. Ennek ékesszóló jelképe volt az ún. vasfüggöny. Más szempontok szerint azonban az Európába való visszatérés elmélete, figyelembe véve történelmünk legutolsó szakaszát is, nem tűnt teljesen korrektnek. Jóllehet politikailag el voltak választva a földrész többi részétől, a lengyelek mégsem takarékoskodtak erejükkel azokban az években, hogy hozzájáruljanak az új Európa kialakításához. Hogyan feledhetnénk ezzel kapcsolatban az 1939-es hősi harcot a nemzeti szocialista agresszorok ellen, majd 1944-ben a felkelést, amellyel Varsó válaszolt az elnyomás borzal mára? Jelentőségteljes volt ezt követően a Solidarność kibontakozása, amely a totalitárius rendszer bukásához vezetett Keleten, nemcsak Lengyelországban, hanem a szomszédos államokban is. Nehéz tehát elfogadni pontosítás nélkül azt az elméletet, miszerint Lengyelországnak „vissza kellett térnie Európába”. Az ország ugyanis már Európában volt, lévén hogy tevékenyen részt vett annak kialakításában. Szóltam erről különböző alkalmakkor, bizonyos értelemben tiltakozva az ellen a sérelem ellen, amely Lengyelorszá got és a lengyeleket éri, az Európába való „visszatérés” rosszul értelmezett elméletével.

Pontosan ez az a tiltakozás, amely arra késztet, hogy áttekintsem a lengyel történelmet, és hogy feltegyem magamnak a kérdést, mivel járult hozzá nemzetünk az ún. „európai szellem” kialakulásához. Ez a hozzájárulás évszázadokra nyúlik vissza, egészen „Lengyelország megkeresztelkedéséig”, különösen az 1000-ben megtartott gnieznoi kongresszusig. Megkapva a keresztséget a szomszédos Csehországtól, a Piastok, Lengyelorszá g első uralkodói , elkötelezték magukat arra, hogy Európának azon a pontján állami struktúrát hoznak létre, amely történelmi gyengeségei ellenére, később képesnek mutatkozott arra, hogy életben maradjon, sőt bástyává váljon a különféle külső nyomásokkal sze mben.

Mi, lengyelek, tehát részt vettünk Európa kialakításában: hozzájárultunk a földrész történelmének fejlődéséhez, megvédve a kontinenst még fegyverek árán is. Elég csak, ha például az 1241-es legnicai csatára gondolunk, amikor Lengyelország feltartózt atta a mongol inváziót Európában.

(...)

1918-ban a függetlenség visszaszerzésével, Lengyelország ismét tevékenyen részt vehetett Európa formálásában. Néhány kiemelkedő politikusnak és kiváló közgazdásznak köszönhetően lehetővé vált, hogy rövid időn belül jelentős eredmények szülessenek. Az igazsághoz tartozik, hogy Nyugaton, különösen Nagy-Britanniában, gyanakodva tekintettek Lengyelországra. A nemzet mindazonáltal , évről évre a háború utáni Európa megbízható partnerének bizonyult. Egy bátor partnernek, mint ahogy ez világossá vált 1939-ben: miközben a nyugati demokrációk abban a hitben ringatták magukat, hogy Hitlerrel tárgyalva elérhetnek valamit, Lengyelország elhatározta, hogy elfogadja a háborút, katonai és technológiai erőinek nyilvánvaló alsóbbrendűsége ellenére. A lengyel vezetők úgy ítélték meg, hogy abban a pillanatban ez nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy megvédjék Európa és az európai szellem jövőjét.

Amikor 1978. október 16-án este megjelentem a Szent Péter Bazilika loggiáján, hogy köszöntsem a téren összegyűlt rómaiakat és zarándokokat, akik a konklávé eredményére várakoztak, azt mondtam, hogy „egy távoli országból” jöttem. Alapjában véve a földrajzi távolság nem volt olyan nagy. A repülőgépek alig két óra alatt befutják ezt az utat. Amikor a távolságról beszéltem, a z akkor még létező vasfüggönyre utaltam. A Pápa, aki a vasfüggönyön túlról jött, bizonyos értelemben messziről jött, még akkor is, ha valójában magából Európa szívéből érkezett. A kontinens földrajzi középpontja ugyanis valóban lengyel földön található.

A vasfüggöny időszakában elfeledkeztek Közép-Európáról. Eléggé mechanikusan alkalmazták a Nyugat és Kelet felosztást, Berlinre, Németország fővárosára mint jelképre tekintettek, mivel a város egyik része a Szövetségi Németországhoz, a m ásik pedig a Német Demokratikus Köztársasághoz tartozott. A valóságban ez a fajta megosztás teljesen mesterséges volt. Politikai és katonai célokat szolgált. Meghatározta a két tömb közötti határokat, anélkül, hogy figyelembe vette volna a népek történelmé t. A lengyelek számára elfogadhatatlan volt, hogy keleti népnek nevezzék őket, figyelembe véve azt a tényt is, hogy a nemzet határait, éppen azokban az években Nyugat felé helyezték át . Feltételezem, hogy egy ehhez hasonló minősítésnek az elfogadása ugyano lyan nehéz lehetett a csehek, a szlovákok, a magyarok számára, csakúgy mint a litvánoknak, a letteknek és az észteknek.

Ebből a szempontból, ékesszóló jelkép értékű lehetett az a tény, hogy Lengyelországból, Krakkóból választottak Pápát. Ez a hívás nem pus ztán egy személynek szólt, hanem az egész egyháznak, amelyhez a kiválasztott születésétől fogva kötődött; közvetve az egész nemzetnek is szólt, amelyhez tartozott. Úgy emlékszem, hogy Stefan Wyszyński bíboros különösen mélyen meglátta és kifejezte az esemé nynek ezt az aspektusát. Személy szerint mindig is meg voltam győződve arról, hogy egy lengyel Pápa megválasztását indokolta az is, amit az Évezred Prímása és vele együtt a püspökök és a lengyel egyház véghezvittek az elnyomó korlátozások és üldöztetések e llenére, amelyeknek tárgya voltak azokban a nehéz években.

Krisztus, amikor elküldte Apostolait a világ legvégső határ áig, ezt mondta nekik: „Tanúim lesztek” (ApCsel 1,8). Minden keresztény arra kapott meghívást, hogy Krisztus tanúja legyen. Különösen áll ez az egyház pásztoraira . A konklávé, amikor a Római Székbe egy lengyel bíborost választott meg, elkötelező döntést hozott: olyan volt, mintha annak a helyi egyháznak a tanúságát kérte volna, amelyből a bíboros számrazott – mégpedig az egyetemes Egyház jav ára . Mindenesetre az a választás különleges jelentőséget öltött Európa és a világ számára. Csaknem öt évszázados, tartós hagyomány volt ugyanis, hogy Péter Székének felelősségét olasz bíboros vállalja magára. Egy lengyel megválasztása csak fordulatot jelen thetett. Azt bizonyította, hogy a konklávé, a zsinat útmutatásait követve, megpróbált olvasni az „idők jeleiből”, és azok fényében érlelte meg döntéseit.

Ebben az összefüggésben hasznos lehet megfontolni azt is, hogy Közép-Kelet-Európa milyen módon képes h ozzájárulni ma egy egységes Európa kialakításához. Számos alkalommal beszéltem erről. A legjelentősebb hozzájárulás ezen térség nemzetei részéről véleményem szerint az, ha megvédik saját identitásukat. Közép-Kelet- Európa nemzetei megőrizték identitásukat, és meg is szilárdították azt, a kommunista diktatúra által rájuk kényszerített összes átalakulás ellenére. Ezen nemzetek számára a nemzeti identitásért vívott harc a túlélésért folytatott harc volt. Ma Európa két része – a nyugati és a keleti rész – közelednek egymáshoz. Ez a jelenség, amely önmagában véve rendkívül pozitív, nem mentes a kockázatoktól. A legfőbb veszély, amely Kelet-Európát fenyegeti, szerintem saját identitásának elhomályosodása. A marxista totalitarizmus elleni önvédelem időszakában Európának azon a részén végbement egy spirituális érlelődési folyamat, amelynek köszönhetően némely az emberi élet szempontjából lényegi értéket még nem vetnek meg olyannyira, mint Nyugaton. Ott például még élénken él az a meggyőződés, hogy Isten az ember méltóságának és jogainak legfőbb Biztosítéka. Miben áll tehát a veszély? Abban, hogy kritika nélkül engednek a Nyugaton elterjedt negatív kulturális modellek hatásának. Közép-Kelet-Európa számára, amelynek ezek az irányzatok egyfajta „kulturális felemelkedésnek” tűnhetnek, ma ez az egyik legkomolyabb kihívás. Úgy vélem , hogy éppen ebből a szempontból ma folyamatban van egy nagy spirituális konfrontáció, amelynek kimenetelétől függ majd az évezred elején kialakuló Európa arculata.








All the contents on this site are copyrighted ©.