A nagyböjti időszak negyedik vasárnapjának evangéliumában újból egy igen mély és emberi
találkozásról hallhatunk, ezúttal Jézus és a vakon született férfi között. Ahogy a
szamáriai asszony történetében, úgy itt is két szinten, síkon történik a találkozás:
a külsődleges sík a csodáé, a gyógyulásé, azonban ennél sokkal lényegesebb a másik,
a benső sík, amely egyfelől Jézus személyéről, másfelől a Jézust követők személyéről
tanít bennünket – mostani elmélkedésünkben erre a szintre szeretnénk összpontosítani
a
figyelmünket, nem pedig a csodára és a zsidók körében kitört vitára, viszályra.
Az első versek adják
meg a találkozás alaphangját. A tanítványok egy egészen az egyszerű vallásos képzettségükből
fakadó kérdést tesznek fel, mégpedig arra kérdeznek rá a vakon született ember láttán,
hogy milyen bűn, vétek van testi fogyatékossága mögött. A régi, ószövetségi erkölcsi
nézetet, miszerint bűn és betegség, szenvedés, szegénység, vagyis emberi bukás között
ok-okozati összefüggés áll fenn, Jézus egy mondattal elveti:
„Sem ez nem vétkezett, sem a szülei”. Ám nem folytatja tovább ezt a gondolatmenetet,
nem morális reformot hirdet meg, nem is a zsidó vallásosság elemzésébe kezd, hanem
gyökeres gondolkodásbeli fordulatot követel meg a tanítványaitól. „Mindez azért van,
ho
gy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei”. Mit is jelent ez? Azt, hogy nem a betegség
oka és eredete, hanem a célja a fő kérdés. A vakon született ember vakságának nem
az okát kell kutatni, az fölösleges; hanem inkább azt kell keresni, hogy ezen keresztül
Isten akarata hogyan valósul meg. A keresztény ember tehát nem oknyomozó, hanem alapvetően
a jövő és a cél felé forduló ember – a cél pedig nem más, mint Isten akaratának, „tetteinek”
beteljesítése.
Ezután következik egy érdekes mondat: „Amíg nappal van, ad
dig annak a tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött”. Jézus többes szám első
személyben beszél, vagyis Istentől, az Atyától kapott küldetését és annak felelősségét
mintegy megosztja, rábízza a tanítványokra is. Mi, keresztények, szintén az Atyától
kaptuk a küldetésünket, amely felelősség és feladat számunkra – meg kell tennünk az
Atya akaratát.
„Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet” – ez a gondolat Jézus konkrét
sorsára vonatkoztatva többféleképpen értelmezhető. Ha eszünkbe idézzük, hogy Jézus
sokszor szól a keresztről, a szenvedésről mint az ő „órájáról”, amely óra a sötétségé
(ennek szimbolikus-kozmikus megjelenítése a nap elsötétülése a keresztre feszítés
idején), akkor úgy is érthetjük e szavakat, hogy Jézus még addig akarja az Atya művét
tenni, ameddig erre lehetősége van, ameddig nem kötözik meg, nem vetik fogságba. Addig
akarja kezeivel érinteni a betegeket és szenvedőket, ameddig e kezeket nem szögezik
a kereszt fájához. Addig akar az Atya küldetésének útjain járni, amíg lábait
a szögek meg nem bénítják, le nem láncolják. Addig akarja hirdetni az Örömhírt, ameddig
szavát el nem némítják a kereszten.
Azonban ez a mondat sem kizárólagosan Jézusra vonatkozik – kiterjed minden egyes emberre.
Ha itt az éjszaka, „senki sem cselekedhet”, senki nem tehet semmit.
János apostol első levelében olvassuk: „Aki azt állítja, hogy a világosságban él,
de gyűlöli testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti testvérét, megmarad
a világosságban, s nem szolgál botrányul másoknak” (2,9k). Jézus nappala a szeretet
cselekedetében, a vakon született ember meggyógyításában nyilatkozott meg – nekünk
is követnünk kell őt, amíg a mi nappalunk tart. Ez a nappal pedig nem más, mint az
az idő, amelyet a Mindenható kiszabott számunkra itt a földön – a szabad cselekvés,
az Atyától kapott küldetés betöltésének az ideje. Mindannyiunk számára eljön az óra,
amikor leszáll az éj: ez lehet egy betegség, hosszas szenvedés vagy épp a halál. Ezek
mind olyan helyzetek, amikor már nem tudunk cselekedni, akár testi, akár lelki gyöngeségből,
végső soron pedig a halálban a testi elmúlás miatt. Amíg tart a nappal, az Istentől
kiszabott idő, addig kell megtennünk az Atya tetteit, vagyis mindazt, amit az Ő akarata
tőlünk életünk konkrét helyzetei közepette megkíván.
Csakhogy az evangélium megmutat
ja azt is, hogy sok ember számára a sötétség hamarabb leszáll, mintsem az éj megérkezik.
Sok ember van – a kemény szívűek, a lusták, a késedelmesek, a megtérni nem akarók
– akik, bár tehetnék a jót, bár tarthatna Istentől adott nappaluk, bár végbevihetnék
Isten tetteit, mégsem teszik ezt, s így sötétségben élnek. Még képesek lehetnének
a jóra, de nem teszik. Ők azok, akikről Jézus az evangéliumi szakasz végén szól: „Ha
vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad
bűnötök”. Ha valaki vak, vagyis önhibáján kívül szállt le rá az éj, amikor semmit
nem tehet, akkor nem bűnös. De ha valaki tehetné a jót, járhatna a nappalban – vagyis
azt mondja, hogy lát –, de végül mégsem teszi, s a szeretet hiánya sötétbe burkolja
egész életét, az magát teszi vakká a másik iránt, s így ő bűnös.
A vakon született alakja körül bontakozik ki ez a mély értelmű tanítás. Ő az, aki
vak, aki az éjszakában van, amikor nem tehet semmit. Ám megérkezik Jézus, s meggyógyítja
– vagyis nappalt ajándékoz neki, hogy megtehesse Isten tetteit. Ő először mindebben
csak a külső szintet, a csodát, a szem épségének visszanyerését látja, de lassan,
a farizeusokkal való viták, a zsinagógából való kitaszítás és a Jézussal való újbóli
találkozás során személyisége megérik olyannyira, hogy kimondja: „Hiszek, Uram!” Ez
az ember már nem csak meggyógyult, hanem meg is tért. Így valóban és teljességgel
nappal virradt éjszakájára, a sötétből átment a fénybe.
Ez a nagyböjti üzenet számunkra. Keressük meg életünk sötét, árnyas
oldalait, ismerjük be, hogy fényre, gyógyulásra szorulunk. De egyszersmind, ameddig
nappalunk tart, tegyük fáradhatatlanul Isten tetteit. Amíg kiszabott időnk és lehetőségeink
engedik, soha ne fáradjunk bele a hitből fakadó tevékenykedésbe, tettekbe. Így v
álunk valóban látó, igazán fényes emberekké!