Török Csaba atya elmélkedése Nagyböjt 3. vasárnapjára

Nagyböjt harmadik vasárnapjának evangéliumában Jézus és a szamáriai asszony találkozásáról hallhatunk. Ez az elbeszélés János evangéliumának egy rendkívül sajátos része – Nikodémus történetéhez hasonlóan János itt is egy személyes beszélgetésről, találkozásról tudósít, amelyről csakis egy közvetlenül Jézus közelében élő ember tudhatott, s amelyhez foghatóra (úgy terjedelmében, mint lelki-személyes mélységében) nemigen bukkanhatunk a szinoptikus evangéliumokban.

Jézus és az asszony párbeszéde csakis a hossza bb evangéliumi verzióban érthető meg teljességgel, az olvasmányos könyvben szereplő rövidített változat a dialógust megsebzi, redukálja. Ennek az az oka, hogy a beszélgetés párhuzamosan két szinten zajlik le a Messiás és a szamáriai asszony között: az egyik szint a külső, ahol vallásról, szokásról, tanításról van szó; a másik szint azonban teljesen személyes, emberi, ez az a dimenzió, ahol Jézus az asszony szívébe, legmélyebb rejtekébe lép be. E két szint váltakozva, különös kölcsönhatásban van jelen; és vé gezetül Jézus záró tanításában egyesül.

A párbeszéd egy külsődleges szintről indul: a szomjas Jézus vizet kér az asszonytól, aki ahhoz a néptörzshöz, vallási csoporthoz tartozik, amellyel a hithű zsidók nem álltak szóba. Az asszony meg is érzi ezért a találkozás különös voltát, s visszakérdez. Jézus válasza nyitja meg a kaput az emberi szív felé: „Ha tudnád, ki mondja neked, «Adj innom!», inkább te kérnéd őt“. A Megváltó első pillantása elegendő ahhoz, hogy megérezze a vele szemközt álló emberben a szomjúsá got, a vágyat a keresést.

Az asszony életében üresség, hiány van, s ezt Jézus észreveszi. A helyzet így hát kellemetlen az asszony számára, mert egy ember sem szereti gyengeségét, lelki szárazságát, ürességét beismerni, hát rögtön a külsődleges szinten válaszol, egyidejűleg egy egyszerű („nincs is vödröd“) és egy vallási („nagyobb vagy Jákob atyánknál?“) ellenvetést téve. Jézus mintha elengedné szavait a füle mellett, s tovább közeledik hozzá: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik m eg soha többé“. Az ember keresi életében a boldogságot, a beteljesülést, s hányszor véli ezt megtalálni – aztán mégis, minden egyes alkalommal ugyanúgy, ráébred, hogy végül nem marad más, csak a csömör, a kiüresedés, az unottság. Iszik, s megszomjazik. Meg szomjazik, s iszik. Az ember életében sokszor nem lát kitörési lehetőséget ebből az ördögi körből. Keresi a boldogságot, megleli, s aztán az, amit boldogságnak hitt, üressé, értéktelenné, unottá válik, s újból elkezd egy új boldogságot keresni.

Jézus kiutat mutat – az asszony azonban még nem képes, még nem akarja ezt megtalálni, ezért újfent csak a felszínen marad, figyelmét a valós vízre összpontosítva. Ekkor Jézus, látva, hogy szavait az asszony ilyen-olyan okból nem engedi be szíve mélyébe, radikális lépésre szánja el magát: kiprovokálja az asszony szembesülését önnön valóságával. „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!“ Jézus tudja jól, hogy nincsen férje az asszonynak, csak öt élettársa után most egy hatodik. Első pillantásra mondhatnánk azt, hogy Jézus durván betör az asszony lelkébe, életébe, egy fájó sebbe téve kezét. Hogy Jézus célzása találta, az asszony létének, emberi élettörténetének egyik legfájóbb pontjára tapintott rá, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a beszélgetőtársa rögtön menekülni kezd, a külsődlegesség szintje felé. Elfutva a saját életét érintő kérdéstől, inkább a zsidók és szamaritánusok közötti vitát kezdi el feszegetni. A saját életéről nem akar Jézussal beszélni, csakis a külső vil ág dolgairól. Jézus mondhat véleményt vallási, hittani vitákról – de ne akarjon az asszon életének szívébe belépni. Jézus türelemmel válaszol, egy tanár bölcsességével, aki észrevétlen is úgy irányítja a beszélgetés fonalát, hogy az asszony oda jusson, aho vá ő vezetni akarja: a Messiás alakjához, a róla szóló próféciákhoz. Így, bár nem tudja, Jézus elvezette őt arra a helyre, ahol – az evangéliumokban egyedi, ritka módon – saját magáról jelenti ki, az asszony szavaira válaszolva: „Én vagyok az, aki veled be szélek“.

Ebben a pillanatban az asszony tiltakozása, távolságtartása, kitérő szavai leomlanak, s átadja magát annak az örömnek, annak a boldogságnak, amit az Istentől megígért Messiással való találkozás jelent.

Nem véletlen, hogy nagyböjt kellős közepén kerül felolvasásra ez az evangélium – mintha Egyházanyánk gyengéden figyelmeztetne: az itt elbeszélt történet rólunk szól, mi vagyunk a főszereplői. Ez a két szinten mozgó, türelmes és bölcs, de életbe vágóan fontos beszélgetés köztem és a Megváltó között zajlik le. Én vagyok a boldogságot kereső, de nem találó, megcsömörlő ember, aki soha nem tudja eloltani szomját, a pillanatnyi megelégedés után mindig visszatér a vigasztalan üresség érzése. De ugyanakkor én vagyok az is, akit újra és újra megszólít Jézus hangja, de kitérek előle. Elmegyek a templomba, hitoktatásra, végzek karitatív munkát, megtartom a vallásgyakorlatokat, úgymond „jó katolikus” vagyok – de amikor Jézus életem nyílt sebére teszi a kezét, felszisszenek. A hit illetve Jézus szólhat a világ dolgairól, a harmadik világ szegénységéről, a szolidaritásról, a felelősségvállalásról, az emberbaráti cselekedetekről, az isteni dolgokról – de az én életem rejtett fájdalmait ne érintse. A rossz emberi kapcsolatok, a megrögzött hibás szokások, az érzelmi sebek, a lélek gyengeségei, hiányosságérzetem, életem árnyoldala ne kerüljön szóba – azok elől menekülök, Jézus se szóljon hozzájuk.

De Jézus jó és türelmes pedagógus. A hit és a hívő nem érik meg anélkül, hogy ezekbe a sebekbe ne érne el Krisztus gyógyító keze. Isten kész várni, s finoman irányítani, a fájdalmak és a szenvedés keresztjein át életem belső megújulásához, Húsvétjához. Lehet, hogy most még a menekülő, félő, tartózkodó szamáriai asszonyhoz hasonlítok – de már vár rám a Messiás megtalálásának kiol thatatlan öröme és boldogsága.