Ötven éve hunyt el Paul Claudel, katolikus költő - P. Szabó Ferenc jezsuita megemlékezése

1955. február 23-án hunyt el Párizsban Paul Claudel katolikus költőóriás, akinek szellemi kisugárzása a XX. század első felében felmérhetetlen. Azokhoz a híres konvertitákhoz tartozik, akik a századfordulón és később sorra tértek vissza a katolikus hitre. E gondolkodókról és írókról nemrég a szentatya is megemlékezett a francia püspöki karnak küldött üzenetében. Többeket – köztük Paul Claudelt – név szerint megemlített, hangsúlyozva a ma már „laikus” Franciaországnak, milyen fontos szerepet játszottak a XX. században ezek a gondolkodók és írók a közéletben, a művészetben és az irodalomban.

A költő halálának 50. évfordulójára jelent meg az Új Ember kiadónál a Kantáta három hangra és más költemények c. könyv: Szabó Ferenc válogatásában, fordításában és bevezetésével.

Élete – „megtérései”

1868. augusztus 6-án született Villeneuve-ben. 1886 nyarán olvassa Rimbaud Villanások c. költeményeit; amelyek döntő hatást gyakorolnak rá. Ez év karácsonyán a Notre-Dame-székesegyházban megérinti a kegyelem, innen számítjuk első megtérését.

Claudel diplomáciai pályára lépett: a szó szoros értelmében bejárja az egész világ ot; időnként visszatér szabadságra Franciaországba. 1893-tól alkonzul New Yorkban, majd Kínában teljesít szolgálatot, 1900-ban Franciaországban két bencés kolostorban szemlélődik, majd az év végén visszatér Kínába1901-től Fucsuban marad négy évig. Erre az időszakra esik nagy szerelme, amelynek a Déli osztozás c. drámája állít emléket.

A Kínába tartó konzul 1900 októberében az Ernest-Simon hajón ismerkedik meg egy négy gyermekes fiatalasszonnyal: a lengyel-skót származású Rosalie=Rose Vetch asszonnyal, ak ivel négy évig tart bűnös viszonya. Végül az asszony egy harmadik férfival elhagyja első férjét és szerelmét (Claudel kislányával a szíve alatt), eltűnik. Claudel hiába keresi Rose-t; 1905 nyarán elzarándokol Lourdes-ba, ahol ismét a szentségekhez járul; 1906 tavaszán megnősül; Kínában 1907ben születik meg első kislányuk.

1906 őszén jelenik meg először kis példányszámban a Partage de midi (Déli osztozás), amely Rose-zal való szerelmének állít emléket. – Gérald Antoine monográfiája megmutatja, hogy a ház assággal teljesen nem zárult le a „bűnös” szerelem története. Az emlékek időnként „megrohamozzák”. A költői szublimálás marad megoldásnak. Claudel költői hangja mindig elcsukló, fojtott szenvedélytől izzó lesz, amikor a „ Rózsa neve” vissza-visszatér.

Cla udel tehát nagykövet Kínában, Japánban, Csehországban, Németországban, Brazíliában, Belgiumban, ontja a költői műveket. Bár a bűnös szerelem emléke még az 1924-es Selyemcipő ben is visszatér, most már a Bibliát is tanulmányozza és magyarázza (szakemberek kr itikusan fogadták egzegézisét), a szentek életét és a katolikus Krédó misztériumait énekli meg; főleg pedig Isten szép teremtését: „katolikus szívvel” vallja „a látható és láthatatlan dolgok teljes krédóját”.

„A nagy költészet a Védák himnuszaitól Szent Ferenc Naphimnusz áig: dicséret”, írja Paul Claudel. Ebbe a dicséret-óceánba simul bele az ő költészete is. Egész műve lényegében a Teremtő dicsérete: az öröm és az Élet hangja. A hívő költő a Teremtővel együtt megnevezi a dolgokat, velük együtt születve megismeri, újrateremti a létezőket, és közben a Teremtő dicséretét zengi.

Időnként visszatér Franciaországba, ahol egyre híresebb lesz, külföldön és hazájában bemutatják egészen új stílusú drámáit; 1946-ban a Francia Akadémia tagjává választják. 1947. márciu s 12-én tartják ünnepélyes beiktatását; François Mauriac köszönti a „halhatatlanok” nevében. 1955. február 23-án hunyt el szívroham következtében. Szeptember 4-én vitték holttestét Brangues-ba ahol 1927-ben vásárolt kastélyt. Sokat mondó (a feltámadásra utaló) sírfelirata: „Itt nyugosznak Paul Claudel földi maradványai és elvetett magva.”

Milyen volt a katolikus Claudel hite? Küzdelmes, vívódó. Nemcsak az első nevezetes (1886. karácsony) „megtérést” követő években, hanem szinte egész élete során. Már Mauriac megjegyezte: Claudel állandóan a „behemót állat falánksága” és az „angyal-gyermek szeretete” között ingadozott. Igaz, hogy Claudel „Istent mindennek elébe helyezte”, de ugyanakkor „semmiről sem akart lemondani”. Guillemin dokumentációjából megtudjuk, hogy Claudel lelkiismeretét állandóan gyötörte az a „rettenetes aránytalanság” (terrible disproportion) , amit élete tükrözött: az álom és a cselekvés, a szó és az áldozat közötti aránytalanság. Lényegében azt a meghasonlottságot érzi, amelyről Pál aposto l ír a római levélben, és amelyet minden keresztény megél. Claudel hitt Istenben. Naplójába bejegyzi: „Ez igaz, hiszek Benned, igen, hiszek.” „De milyen hit volt ez?” – kérdi Guillemin, s így felel: „Semmi sem olyan nehéz, mint választ adni erre a kérdésr e, hiszen titkos, megfoghatatlan, kifejezhetetlen valóságot érintünk e ponton. Ennek valóságát – Claudel hitét – csak azok vonhatják kétségbe, akik nem tudják, miről beszélnek”. S itt Guillemin Sartre-ot idézi, aki Gide-ről írt tanulmányában mondotta: „Az Isten-probléma olyan totális probléma, amelyre mindenki egész életével ad választ.”

Claudel halálhírére F. Mauriac többek között ezeket írta a Le Figaro 1955. febr. 24-i számába:

„Nietzsche századában ő Isten katolikus hőse volt, Isten hirdetője. Az én korombeli keresztény sohasem hangoztathatja eléggé, hogy a mi nemzedékünk mit köszönhet Claudelnek, milyen tanú volt, mennyire a megvetett és gyalázott igazság kezese volt számunkra a század első éveiben.”