A január 26-ai általános pápai kihallgatás

Január 26-án, szerdán délelőtt fél 11-kor II. János Pál Pápa megtartotta a hagyományos általános kihallgatást, amelyen ezúttal mintegy 6000 hívő vett részt a vatikáni VI. Pál-teremben. A Szentatya katekézise felolvasása után a nemrég megkezdett évre való t ekintettel jókívánságait fejezte ki a zarándokoknak, majd hagyományosan anyanyelvükön köszöntötte a világ számos tájáról érkezett csoportokat, köztük francia, angol, német, spanyol, lengyel, horvát és olasz ajkú híveket. A fiatalokhoz, betegekhez és ifjú h ázasokhoz intézett köszöntésében a Pápa emlékeztetett rá, hogy szerdán ünnepeljük Szent Timóteus és Titusz liturgikus emléknapját. „Az ő példájuk ösztönözzön benneteket – mondta a Pápa -, hogy kövessétek mindig Jézust, az életszentség hiteles tanítómesteré t.”

Az általános kihallgatás során II. János Pál pápa, folytatva a vesperásról szóló katekézisét, a 114. zsoltárról elmélkedett.

A zsoltáros ezekkel a szavakkal fejezi ki hálás szeretetét az Úrnak, aki meghallgatta buzgó fohászát: „Szeretet tölt el, mert az Úr meghallotta könyörgő kiáltásomat, f elém fordította fülét azon a napon, amelyen segítségül hívtam”. E hálaadó sorok után következik annak a nyomasztó rémálomnak a leírása, amelyben a zsoltárosnak része volt: „Körülvettek a halál kötelékei s az alvilág csapdái: elmerültem a nyomorban és a félelemben”.

A drámát a zsoltárok hagyományos jelképei érzékeltetik: a kötelékek, amelyek gúzsba kötik az énekes életét, a halált elővételezik, akit a félelem gyötör, hogy a pokol martalékává válik. Zsákmányként hullott egy könyörtelen vadász csapdájába, ezért a tragikus mélységből az Úrhoz kiált, aki az egyetlen, aki kezét nyújthatja az imádkozó felé és kiszabadíthatja végtelen nyomorából: „Ó Uram, mentsd meg életemet!”

Rövid, de annál intenzívebb fohászról van szó, a melyet a kétségbe esett ember intéz Istenhez, aki egyetlen megmentője. Az Evangéliumban is így kiáltanak a viharba jutott tanítványok, így fohászkodik Péter, amikor a tengeren járva süllyedni kezd.

A zsoltáros, akit Isten megment, hirdeti, hogy az Úr jó é s igazságos, tele van irgalommal. Az irgalmas jelző az eredeti héber szövegben az anyai gyöngédségre utal.

A valódi bizalom mindig úgy tekint Istenre, mint szeretetre, még akkor is, amikor időnként nehéz megérteni az Úr útjait. Bizonyos azonban, hogy Isten „megőrzi a kicsinyeket”, megvédi az alázatosakat. A magányban és keserűségben mindig lehet rá számítani, hiszen ő az árvák atyja és az özvegyek védelmezője.

A zsoltáros ezen a ponton párbeszédet kezd saját lelkével, amely a következő, 115. zsoltárban folytatódik. Az énekes arra buzdítja lelkét, hogy a halálos rémálom után, találja meg ismét a belső béke összhangját.

Az Úr, akihez bizalommal fohászkodott, kinyújtotta felé kezét, kettészakította a halálos kötelékeket, felszárította könnyeit, megakadályozta, hogy a pokol mélyére zuhanjon. Ezután a gyökeres fordulat után az ének a fénylő világosság képeivel zárul, a zsoltáros visszatér az élők földjére, ismét a világ útjain jár, de az Úr jelenlétében. Csatlakozik a templom közösségi imájához, amely elővételezi az Istennel való szeretetközösséget, amelyben élete végén lesz része – mondta katekézise végén a Szentatya, majd Origenész, a harmadik századi egyházatya szavait idézte, amelyek Szent Jeromos latin fordításában maradtak ránk:

Isten jónak teremtett bennünk et, szabad akaratot ajándékozott nekünk és mindnyájunknak, Ádámmal együtt helyet készített országában. Mivel azonban saját döntésünk következményeként e siralomvölgybe zuhantunk, az igaz ember arra buzdítja lelkét, hogy térjen oda vissza, ahonnan elűzetett. Ha a lélek visszatér a paradicsomba, ez nem azért van, mert méltó rá, hanem Isten irgalmas művének eredménye. Ha elhagytad a mennyek országát, ezért te vagy a hibás, ha visszatérsz oda, Isten irgalmasságáé az érdem.”