II. János Pál pápa beszéde az Egészségügyi Pápai Tanács nemzetközi értekezletének résztvevőihez

A vatikáni értekezlet a szenvedés keresztény értelmével és a gyógyíthatatlan betegek kezelésének problémájával foglalkozik a „kegyes halál” és a túlkezelés összefüggésében. A Szentatya a 74 országból érkezett 650 résztvevőhöz intézett beszédében köszöntötte a Tanács elnökét, Javier Lozano Barragán bíborost és azokat az orvosokat és egészségügyi szakembereket, akik tudományos, emberi és spirituális képességeiket a szenvedés enyhítésére fordítják.

Az orvostudomány mindig az élet szolgálatában áll, és még akkor is, amikor tudja, hogy nem képes legyőzni súlyos betegséget, legalább megpróbálja csökkenteni a szenvedő ember kínjait. Amikor teljes odaadással a szenvedő ember megsegítésén fáradoznak, az emberi élet kétségbevonhatatlan méltóságáról tesznek hitet, még az végső stádiumban lévő betegek esetében is. A beteg ember odaadó megsegítésében a keresztény felismeri valódi hivatását, vagyis azt, hogy e feladata teljesítése során magát Krisztust szolgálja. Az aki a hitben megnyílik Krisztus felé, vigasztalásra talál saját szenvedésében és megszerzi azt a képességet, hogy mások szenvedését csillapítsa.

A testvérek iránti szeretet, amelyet Jézus az irgalmas szamaritánus példaképében tár elénk, képessé tesz bennünket arra, hogy elismerjük a személy méltóságát abban a helyzetben is, amikor megbetegszik. A szenvedés, az öregség, a tudatvesztés állapota, a halál közelsége nem kisebbíti az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember méltóságát.

Beszédében a Szentatya kitért az eutanázia kérdésére. A kegyes halált a helytelenül értelmezett irgalommal szokták igazolni és arra hivatkoznak, hogy ezzel őrzik meg az emberi méltóságot. Ám a kegyes halál nem megváltás a szenvedéstől, hanem ténylegesen a személy megsemmisítését jelenti. Hamis könyörület az, amely nélkülözi a szenvedés vállalását és a szenvedő ember mellett állást és a fájdalmat az élet kioltásával szünteti meg, felbolygatva ezáltal az orvostudomány etikaiszabályait.

Ezzel szemben az igaz irgalom az, amely mindent megtesz a beteg meggyógyítása érdekében, ám ugyanakkor segít felmérni, hogy ez mikor válik elérhetetlenné. A túlkezelés visszautasítása nem az élet ellen szól. Ha nem kezdenek el, vagy félbeszakítanak olyan terápiát, amely túlzott az élet megtartása és az egészség visszaszerzése szempontjából, akkor erkölcsi szempontból helyes döntést hoznak. Ha a betegség olyan fázisba jutott, amikor már nem lehet hatékony gyógykezelést alkalmazni, szükségessé válik a fájdalomcsillapítás, hogy, amint az Evangélium Vitae enciklika is megfogalmazza: a betegség végső stádiuma elviselhetőbbé váljék, de ugyanakkor a beteg ne maradjon magára, hanem megfelelő figyelemben és segítségben részesüljön. A fizikai, pszichikai, mentális és lelki fájdalom csillapítása nagy szakértelmet igényel az orvosok, a pszichológusok és a lelkipásztorok részéről is, akik együttes erővel támogatják a beteget a kritikus fázisban. De ezen a területen is ügyelni kell arra, hogy a terápiaarányban legyen a fájdalom mértékével és a fájdalomcsillapítás következménye ne a halál legyen. A Szentatya beszédét azzal zárta, hogy az egyház továbbra is felajánlja emberi és lelki szolgálatait a beteg embernek. A tudomány és a technika ugyanis soha nemadhat kielégítő választ az emberi szív legnagyobb kérdéseire. Ezekre a kérdésekre a választ csak a hitben találjuk meg.