Az élő lelkek ünnepe - Török Csaba atya elmélkedése halottak napjára

„Halottak napja nem a porlandó hamvak, [hanem] az élő lelkek ünnepe.” – Cs. Szabó László gondolata útitársul szegődik mellénk azon a napon, amelyen elhunytjainkra emlékezünk. Hány és hány arc, hang, alak rajzolódik ki emlékezetünk csarnokaiban, sokszor már az eltelt évek homályába, fátylába takarva! Közülük legfeljebb csak egynek-egynek tudunk ezekben a napokban mécsest gyújtani a sírján, többségük tőlünk messze, távol nyugszik „a földanya ölén”.

Halottak napja csendes nap, megsárgult, elhullatott levelű fák alatt lépkedve közeledünk szeretteink sírjai felé, felidézve Ady Endre sorait: „Ó hányszor kell a sírra néznünk, / Hogy vigasztaljuk önmagunk, / Dobjuk el a tettető álcát: / Ma ünnep van, ma sírhatunk.” Halottak napja ünnep, amikor valóban szembenézhetünk saját emberségünkkel, nem titkolva, takarva azt a végső fejezetét földi utunknak, amely oly sokakat rettent. Nem kell a „tettető álca”, mert a mai nap különös lehetőséget ajánl számunkra, hogy szembenézzünk a legfélelmesebbel: szeretteink halálában meglássuk a magunkét is. Valóban olyan ünnep ez, amelyen – a költő szavaival – sírhatunk, mert a könnyeket fény hatja át, a szomorúságba remény vegyül. Az emésztő fájdalomról kiderül a mai ünnep fényében, hogy annak van egy mélyebb tartalma, tágasabb távlata.

Ahalálban benne foglaltatik a halál legyőzése – hogyha azt Krisztus szemszögéből vizsgáljuk. Ez a különös, titkos üzenet: Isten nem kívülről magyarázza meg a halált, nem felülről vet rá világot, hanem belelépve, belülről ragyogtatja fel fényét. Ahol az éjszaka a legsötétebb, ott lobban fel a legerőteljesebb, legtisztább láng. A halál sírkamrájában fekvő Krisztus az út vége s az út eleje. Sírjában összeér két emberi távlat, amelyek valójában egyetlen egy valóságnak jelzik két arcát: az első, anyától való születés, amelynek utolsó taktusa a halál; de egyszersmind a halában való születés, amely átléptet bennünket a létezés egy másik rendjébe. Halottak napján azt ünnepeljük, hogy a meghalt és sírba fektetett Krisztus műve, kegyelme által „életünk megváltozik, de meg nem szűnik”, hiszen amikor „romlandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja”. A halál, amely fal volt, kapuvá lesz.

Bertók László írja „Halottak napja” c. versében: „Tükörbe nézünk, megalázkodunk, / mindnyájan fehér bárányokvagyunk, / virágot hintünk az útra, / fejünkre hamut, / miközben őket ünnepeljük, / azaz magunkat ünnepeljük, / hisz nincsen visszaút.

Nincs visszaút. Aki megszületik, elkezd lassan meghalni. De ez így jó. Már nem kell félnünk attól, hogy nincs visszaút,nincs visszafordulás. Egy kikerülhetetlen végpont felé visz az utunk – de Krisztus ide már előre ment, előttünk járt. Nincs visszaút, a halálon át be kell lépnünk az életbe. Micsoda ünnep hát halottak napja! Nincs visszaút – „de erős a hitem, hogy így vanaz jól!”